2009.03.23. 23:07 Hartree-Fock Cares

A nyelv rejtélye

Nem él a Földön olyan ember, akinek akár halványlila segédfogalma lenne arról, hogy végső soron mitől lett az Univerzumunk pont olyan, amilyen. Arra rájöttünk, hogy ha például egyik-másik elemi részecske tömege vagy töltése akár csak egy százezred százalékkal különbözne a ténylegestől, sohasem alakulhattak volna ki stabil atomok, tehát csillagok és bolygók sem, esetleg összeroppant volna a Világegyetem néhány ezer évvel a Kezdet után. De hogy ezeket a paramétereket milyen mechanizmus „finomhangolta” az Ősrobbanáskor, tehát, hogy mi az egész mögött meghúzódó Lényeg, az rejtély. Akárcsak az Élet keletkezése. Hányféle körülménynek kellett összepasszolnia ahhoz, hogy az ősóceánban lötykölődő kisebb-nagyobb szerves molekulák önszerveződő, saját magukról pontos másolatot készíteni képes organizmusokká álljanak össze? Aztán: ha véletlenül nincs a Földnek egy jókora nagy Holdja és nem okoz ilyen erőteljes árapályt, hogy jutott volna ki az Élet a szárazföldre? És, ha már kijutott és elterjedt, létrehozva ezt a hihetetlen változatosságot, hogyan keletkezett végül az értelem, mely képes ilyen kérdéseket föltenni? Az egész Világegyetem-Élet-Értelem számszakilag annyira valószínűtlen kombinációt eredményez, hogy ezekhez képest semmi csodálkozni valónk nem volna például, ha azt látnánk, hogy egy jól kihegyezett, hegyére állított grafitceruza órákig nem dől el az asztalunkon. Ez ugyanis jelenlegi tudásunk szerint milliószor valószínűbbnek tűnik, mint maga a Világ, amiben élünk. A válaszokat azóta keressük, mióta emberi civilizáció létezik, vagy talán még régebb óta.

 

 

A három nagy rejtély közül furcsa módon az Értelem kérdése az, amiről talán a legkevesebbet tudunk. Azt gondoljuk, hogy a Földön mi vagyunk az egyetlen értelmes faj, és hisszük, hogy ez szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy beszélünk. Ahol ember van, ott beszéd is van, és a legelszigeteltebb kőkorszaki kultúrájú törzsek nyelve sem kevésbé komplex, mint bármelyik európai nyelv. A nyelv tehát egyértelműen összekapcsolódik fajunk példátlan sikertörténetével. De az evolúció során sosem történtek hirtelen változások, a nyelvnek is kellett, hogy legyen előzménye. Na, ennek volna jó a nyomára bukkanni.

 

Naivan azt hihetnénk, hogy az állatok kommunikációját tanulmányozva találhatunk rá. Tény, hogy az állatok sokféle információt tudnak közölni egymással, de eddig nem találtak példát arra, hogy egy adott jelet, vagy jelsorozatot különböző kontextusokba helyezzenek, és ezzel egy absztraktabb szintre emeljék a kommunikációjukat. Ismert példa, hogy cerkófmajmoknál sikerült elkülöníteni háromfajta különböző „vészjelző” hangot, melyeket akkor adnak ki, ha kígyó, oroszlán, vagy sas közeledtét érzékelik. A különböző jelzésekre a többi maki különböző óvintézkedéseket foganatosít: például a „leopárd” jel esetén fölszaladnak a fára. De bizonyosan nem használják ezt a hangsort olyan közlésekhez, mint „lehet, hogy jön egy leopárd”, vagy „tegnap láttam egy leopárdot”. Tehát téves lenne azt gondolnunk, hogy a vészjelzés valamilyen módon megfeleltethető a „leopárd” szónak, vagy a „Vigyázz, jön egy leopárd!” mondatnak. A közlés nem bomlik különálló és máshol is használható kisebb egységekre, és csak egy konkrét szituációhoz köthető. Az emberi beszéd ezzel szemben kis egységekből építkezik. Véges számú (max. 70) hangból szinte korlátlan mennyiségű szót tudunk összerakni, azokból pedig végtelen sok mondatot. És mindezt vagy ötezer különböző nyelven.

 

 

Az állati kommunikáció repertoárja olyan szinten korlátozott, mint a „műsor” gyerekkorunk kis piros műanyag játéktévéjében, amibe egy lyukon bekukkantva Csehszlovákia különböző nevezetességeit nézegethettük egy gombnyomásra elforduló diakép-sorozaton. („Látod fiam, ez is a mienk volt…”) Ehhez képest az emberi beszéd meg olyan, mint egy igazi tévé képernyője: az összes pixel külön-külön piros, kék vagy zöld színt is felvehet, így együtt gyakorlatilag bármilyen képet megjeleníthetnek. Képzavarom lényege: az állati jelrendszerek és az emberi nyelvek közötti különbség sokkal inkább minőségi, mint mennyiségi. Tehát a két dolog valami más; nem lehet az állati kommunikációt az emberi nyelv közvetlen elődjének tekinteni.

  

De a kutya nem is itt van elásva! A nyelv ugyanis sokkal több, mint kommunikációs rendszer: a nyelv a gondolataink, kategóriáink (Platón szerint ideáink) reprezentációja. Belül történik meg a csoportosítás, általánosítás és absztrahálás, és az a nagy dolog. Az, hogy utána erről beszélünk is, tulajdonképpen csak másodlagos. A kérdés tehát az, hogy az állatok milyen fogalmi kategóriákkal „dolgoznak”. Például, hogy rendelkezik-e egy béka valamiféle „bogár-fogalommal”. Az etológusok egyértelmű véleménye szerint nem. A breki egyszerűen feltételes reflexének engedelmeskedik. Ahhoz, hogy akcióba lendüljön, két kondíciónak kell teljesülnie: 1; legyen éhes, 2; legyen a közelben egy centiméteres mérettartományba eső, levegőben mozgó gömbölyded test. Ha ezek teljesülnek, hamm. Mindegy a brekinek az is, ha amit lát, csak egy kis papírgalacsin, amit damilon rángatunk előtte jobb sorsra érdemes biológusok. Bekapja. Ellenben, ha az előtte levő finom bogárkák mozdulatlanná dermednek, nem veszi észre őket. Ez tehát ugyanolyan primitív, köztes adatfeldolgozást nem igénylő mechanizmus, mint amikor a fa kérge alatt lakó lárvák elmásznak, amint egy adott küszöbértéknél nagyobb intenzitású fényt észlelnek – ez ugyanis azt jelzi, hogy egy veszélyes, éhes harkály bontja a fát. De ebben persze semmi tudatosságot nem szabad keresnünk, a lárvának nincs „harkály reprezentációja” az agyában (sőt agya sincs), egyszerűen az evolúció során, amikor megjelentek a harkályok, kevésbé evődtek meg azok a mutánsok, akik az átlagosnál érzékenyebbek voltak a fényre, és így az ő utódaik terjedtek el.

 

Más a helyzet a majmokkal. Amikor egy cerkóf leadja a „leopárd” jelzést, az már egy olyan folyamat eredménye, ami több érzékelési inger feldolgozását és mérlegelését igényli. Egy nesz, egy sárga alapon fekete pöttyös bunda megpillantása a bozótban, vagy egy szag, mind ugyanazt a vészjelzést aktiválhatja. Tehát kell, hogy legyen valamiféle összetett leopárd-képzete a makinak, tudnia kell, hogy ezek a tulajdonságok összetartoznak. Ráadásul úgy tűnik, hogy a leopárd-felismerés és az erre adott választ a cerkófok tanulják. (Érdekes, hogy ezzel szemben a kígyótól való félelem a majmok többségénél veleszületett reakció. Hiába, tudtak valamit ezek az óhéber szerzők…) Ha nem lennének absztrakt fogalmaik, nem tudnánk még annyira sem nyelvet tanítani az emberszabású majmoknak, amennyire tudunk (ld. Alva kitűnő cikkét itt). Amikor megtanítjuk egy csimpánznak a banán jelét, akkor nyilván lóbálunk a kezünkben egy igazi banánt is. A majom könnyűszerrel juthatna arra a következtetésre, hogy a jel az adott konkrét banánra vonatkozik, de nem. Röhögve megtanulja, és alkalmazza a jelet valahányszor banánt kér. Absztrahál. Ellenben, ha megtanítjuk neki a gondozójának nevét (pl. Kázmér), nem általánosítja túl, és nem kezd minden férfit Kázmérnak hívni. Tehát mintha a tulajdonnevek és köznevek kettéválnának már a majmok esetében is. Viszonyszavakat, segédigéket, igeidőket és egyéb nyalánkságokat viszont nem sikerült nekik megtanítani. Ez vagy azt jelenti, hogy nekik az ilyesmik nem mennek, vagy – és ez legalább ilyen valószínű – hogy mi nem vagyunk képesek megtanítani nekik ezeket.

 

Kérdéses továbbá, hogy van-e a majmok agyában valamiféle fogalmi hierarchia, egy szervező elv, mely szükséges ahhoz, hogy olyan dolgokról is beszélgethessünk, amiket sosem láttunk. Például, ha nem tudnám, hogy mi az a leopárd, egy türelmesebb embertársam el tudná nekem magyarázni, hogy ez egy állat, ami olyan, mint a macska, csak nagyobb, sárga színű, és pöttyös, satöbbi. És ennek hatására bennem kirajzolódhat egy leopárd többé-kevésbé akkurátus portréja, sőt még az sem kizárt, hogy ha egyszer tényleg szembe jön velem egy ilyen, fel fogom ismerni. Ugyanez a képesség lehetővé teszi, hogy trollokat, tündéreket, felelős magyar kormányokat képzeljek el, melyek pedig a valóságban nem is léteznek. Ez pedig már az alkotó kreativitás kulcsa. Ám az etológsok megint csak azt mondják, hogy semmi jel nem mutatja, hogy az állatok ilyesmire képesek lennének.

A szakadék tehát ott tátong köztünk és az állatok között. Nem tudjuk minek hatására "kattantak be" őseink, és kezdtek gondolkodni, beszélni, kommunikálni olyan szinten, mint semmilyen más élőlény. De az biztos, hogy bármi is történt, az a földi evolúció történetében az egyik leggyorsabb, legváratlanabb, leginkább lavinaszerű átalakulás kellett hogy legyen...

Noam Chomsky (akit a legmélyebb tisztelettel húztam át jókora piros vonallal blogunk fejlécében) szerint van a fejünkben egy Language Aquisition Device (LAD) névre keresztelt „szerv”, melybe velünk született módon, előre gyártva bele van „huzalozva” mindaz a képesség, és még sok más, ami gondolkodásunkat nyelvi struktúrájúvá szervezi. Ez minden fajtársunkban ugyanolyan, ezért lehet, hogy minden emberi nyelv többé-kevésbé ugyanolyan szerkezetű, és bármelyik csecsemő bármelyik nyelvet ugyanolyan könnyen elsajátíthatja. Ha tehát a grammatikai különbségeken túllépve azt vizsgáljuk, hogy mi a közös a nyelvekben, az emberi gondolkodás „tervrajzát” nyerhetjük. Az, hogy ilyesmi létezik minden ma élő emberben, arra utal, hogy fajunk elterjedésének sikere nagyrészt a LAD-nak köszönhető.

 

A döbbenet a következő: a LAD „rendeltetésszerű” működése a régészeti leletek szerint mintegy 164 000 évvel ezelőtt, kelet-Afrikában kezdődhetett. Ekkor, ebben a földrajzi régióban robbanásszerűen megindult az emberi civilizáció fejlődése, amit a hirtelen sokkal komplexebbé váló kőeszközök és barlangrajzok tanúsítanak. Ezek a nyelv-szerű absztraháló gondolkodás egyértelmű bizonyítékai. A tűzgyújtást, és a primitív eszközhasználatot már a korábbi, és ekkor még velünk párhuzamosan élő más emberfajok (pl. az erctus) is ismerték, de az ő kőeszközeik funkciójuktól függetlenül mind ugyanúgy néztek ki. A kelet-afrikai homo sapiens csoportnál azonban már késeket, sarlókat, parittyaköveket látunk. Nagyon fontos megjegyezni, hogy a homo sapiens faj már több százezer éve megjelent ekkor, és el is terjedt Afrika más helyein is. Homo sapiensek, akik ugyanúgy néztek ki, mint mi, nyüzsögtek mindenfelé. De a kelet-afrikai volt az egyetlen közösség, ami először meglépte ezt az ugrást, nem pedig az egész faj. A többiek továbbra is a primkó szakócáikkal nyomultak. A kérdés az, hogy ezekkel a „nem bekattant” homo sapiensekkel mi lett. Később ők is kifejlesztették a nyelvet (nekik is bekattant a LAD), és leszármazottaik ma is köztünk élnek? Vagy a kelet-afrikai csoport nyomtalanul kiszorította a többieket, és ma már csak az ő utódaikból áll az emberiség? Tehát: vajon volt egy ősnyelv, amit ezek az emberek beszéltek, és akkor minden mai nyelv ebből eredeztethető, vagy a nyelv „felfedezése” időben és térben elszigetelten, egymástól függetlenül, több helyen is végbement? Ez egy nagyon érdekes kérdés.

 

 

 

A valószínű, nagyon meglepő választ a genetika szolgáltatja. De hogy ezt megértsük,  tennünk kell egy kis kitérőt. A szex végső lényege, hogy minél változatosabb génállományt hozzunk létre utódainkban (varietas delectat – let’s have sex!). Azért kell a két nem, hogy a szülők génjei keveredhessenek. Ám vannak olyan DNS-szakaszok, melyek nem rekombinálódnak, hanem egy az egyben átadódnak az öröklés során. A férfiak például apjuk Y kromoszómáját viszik változatlan formában tovább. A mitokondriális DNS-t pedig mindig anyai ágon örököljük. Úgy kell ezt elképzelni, mintha a vezetéknevünket anyánktól kapnánk. Tehát mindenkiben, a férfiakban is van mitokondriális DNS, de az utód mindig az anyáét örökli. Ebből az következne, hogy az én mt-DNS-em pontosan olyan kellene, hogy legyen, mint anyukám anyjának anyjának anyjának anyjának anyjáé stb. Sőt, mivel végső soron minden ember rokona minden embernek, kis gondolkozás után beláthatjuk, hogy minden ember ugyanazt a mt-DNS-t kellene, hogy hordozza. Valójában azonban nem pontosan ez a helyzet, mert, bár keveredés nincs, véletlen másolási hibák az mt-DNS-ben is előfordulnak. Természetesen a másolási hibák is továbbadódnak, így ezekből ki lehet következtetni, hogy bármely két ember milyen távoli rokona egymásnak. Hogyha vesszük például Barack Obama mt-DNS-ét és az enyémet, látni fogunk egy csomó másolási hibát, melyek mindkettőben ugyanolyanok, és egy csomó olyat, melyek különböznek. Minél több az ugyanolyan hiba, annál közelebbi rokonok vagyunk (mondjuk, az USA 44. elnökének anyai nagymamájának anyai ükanyjának az anyai ükanyja azonos az enyémmel). Ha ismerjük azt, hogy egy generáció során átlagosan mennyi másolási hiba lép föl, ezekből az arányokból kiszámolható, hogy a közös ősünk hány generációval ezelőtt élt.

 

Ezen felbuzdulva a genetikusok gondoltak egy nagyot, összeszedtek rengeteg mt-DNS-t a világ minden tájáról, melyek az összes ma élő emberi közösséget reprezentálják, és meghatározták, hogy mindannyiunk közös ősanyja hány generációval ezelőtt élt. Ezt beszorozva egy átlagos emberöltővel azt kapjuk, hogy a „mitokondriális Éva” nem máskor, mint 170 000 évvel ezelőtt sétálgatott Afrikában (plusz-mínusz 50 000 év). Ez persze nem azt jelenti, hogy ő volt akkoriban az egyetlen nő, sőt. De azt igenis jelenti, hogy minden ma élő ember az ő egyenes ági leszármazottja. Homo sapiensek már 500 000 évvel ezelőtt is ténferegtek a világban, a közös anyánk mégis, pont abban az időszakban élt, amikor a LAD is működni kezdett!  Nem régebben.

 

Ez tehát, ha nem is bizonyítja, de erősen támogatja azt a feltételezést, hogy az a csoport, mely először tett szert a nyelvi struktúrájú gondolkozás képességére akkora előnyt szerzett, hogy mindenki mást kiszorított, és mintegy 30 000 évvel ezelőttre „kihalasztotta” nemcsak a homo erctusokat, és a fő versenytársat, a neandervölgyiket, de még a többi, „LAD-mentes” homo sapiens csoportot is. Egyedül az ő utódaik népesítették be az Afrikán kívüli világot, és az ő nyelvük válhatott minden későbbi emberi nyelv alapjává.

 

De azt, hogy mi váltotta ki ezt a bekattanást, senki sem tudja. Az emberfélék egy-két millió évéhez képest a dinoszauruszok 150 millió évig (!) uralták bolygónkat, és kitermelődtek olyan fajaik is, melyek agykoponya-testméret aránya ugyanolyan volt, mint a miénk. Mégis, amennyire tudjuk, nem fejlesztettek ki civilizációt. Bár, ha így is tettek volna, városaikat, alkotásaikat az elmúlt 65 millió év eróziója nyomtalanuk eltűntette volna. Ha nem egy aszteroida végzett velük, hanem a saját nukleáris háborújuk, az mindenesetre intő jel lehet…   

 

 

 

 

1 komment