2009.03.23. 23:07 Hartree-Fock Cares

A nyelv rejtélye

Nem él a Földön olyan ember, akinek akár halványlila segédfogalma lenne arról, hogy végső soron mitől lett az Univerzumunk pont olyan, amilyen. Arra rájöttünk, hogy ha például egyik-másik elemi részecske tömege vagy töltése akár csak egy százezred százalékkal különbözne a ténylegestől, sohasem alakulhattak volna ki stabil atomok, tehát csillagok és bolygók sem, esetleg összeroppant volna a Világegyetem néhány ezer évvel a Kezdet után. De hogy ezeket a paramétereket milyen mechanizmus „finomhangolta” az Ősrobbanáskor, tehát, hogy mi az egész mögött meghúzódó Lényeg, az rejtély. Akárcsak az Élet keletkezése. Hányféle körülménynek kellett összepasszolnia ahhoz, hogy az ősóceánban lötykölődő kisebb-nagyobb szerves molekulák önszerveződő, saját magukról pontos másolatot készíteni képes organizmusokká álljanak össze? Aztán: ha véletlenül nincs a Földnek egy jókora nagy Holdja és nem okoz ilyen erőteljes árapályt, hogy jutott volna ki az Élet a szárazföldre? És, ha már kijutott és elterjedt, létrehozva ezt a hihetetlen változatosságot, hogyan keletkezett végül az értelem, mely képes ilyen kérdéseket föltenni? Az egész Világegyetem-Élet-Értelem számszakilag annyira valószínűtlen kombinációt eredményez, hogy ezekhez képest semmi csodálkozni valónk nem volna például, ha azt látnánk, hogy egy jól kihegyezett, hegyére állított grafitceruza órákig nem dől el az asztalunkon. Ez ugyanis jelenlegi tudásunk szerint milliószor valószínűbbnek tűnik, mint maga a Világ, amiben élünk. A válaszokat azóta keressük, mióta emberi civilizáció létezik, vagy talán még régebb óta.

 

 

1 komment


2009.03.16. 07:04 Rosenkreutz

Mi a neve az első nyelvészeti szoftvernek? SzóSzűr

Merész dolog ilyen címmel kezdeni? Talán… Sajnos a humornak ez a válfaja, nevezetesen a szóvicc, nem örvend osztatlan népszerűségnek. Egyesek imádják és folyamatosan szaporítják, míg mások nem annyira, sőt kifejezetten utálják a műfajt. Elég csak az …És megint dühbe jövünk című klasszikus Bud Spencer–Terence Hill-filmre gondolnunk, amelyben szőke főhősünk a pókerasztalnál ülve és almát falva nyögi be a következőt: „Mindennap egy alma, s a doktor al ma.” Persze nem lopta be magát a rosszfiúk szívébeJ.  Sokan nyilatkoztak már lenézőleg a szóviccekről, holott olyan nevezetes írók is éltek vele, mint Shakespeare, John Donne, James Joyce, Alexander Pope. Egy eléggé ismert példa Shakespeare III. Richárdjából: „Now is the winter of our discontent made glorious summer by this son of York". Itt a szerző a son és a sun szavak hasonló hangzására épít.

 


 

De mi a baj a szóviccekkel? Elhangzásuk/olvasásuk többnyire az: „ez fájt” vagy „ööhhh” reakciókat váltja ki az egyszerű halandóból, de néha még a megrögzött szóviccelőkből is. Mindez valószínűsíthetően azért történik, mert az agynak külön erőfeszítést kell tennie, hogy dekódolja a poénokat. A szóviccek megértési mechanizmusa eltér a hagyományos szituációs és szemantikai viccekétől. Az ún. szemantikai vicceknél a bal és a jobb halántéklebeny aktiválódik. A jobb oldalit akkor használjuk, amikor a szó nem elsődleges, nem kézenfekvő jelentését keressük. Nézzünk egy példát: „Milyen fogamzásgátlót használnak a programozók? A személyiségüket." Miután rájöttünk, hogy a személyiség nem tabletta, óvszer vagy valami hasonló, megkeressük a releváns értelmezést, de nem kell fenntartanunk egyforma intenzitású aktivitást mindkét lebenyben  A fonológiai vicceknél (szóviccek) a bal frontális lebeny is aktívabb, ez a terület pedig a beszédhangok felismerésében játszik szerepet. A szóvicceknél mind a jobb, mind a bal agyfélteke szemantikai területeinek egyidejű aktivitása szükséges és fenn is kell tartani, mert a szó/kifejezés mindkét jelentése szükséges a megértéshez (pl. „Hogy hívják azt a ragadozót, amely bűnözőket eszik? Gonosztevő.”). Ez a fokozottabb erőfeszítés okozhatja az „ez fájt” érzést. Bár nem bizonyított, de valószínű, hogy azok az igazán profi szóvicckészítők, akik jobban tudják egyszerre aktivizálni a kérdéses agyterületeiket.  



Ím, hogy tisztában vagyunk az elmebéli dolgokkal, nézzük meg, hogyan működik mindez a nyelv és a szavak szintjén. Hevenyészett gyűjtésem, melynek nagy részét a Napi borzasztó szóvicc nevezetű blogon (http://szovicc.blog.hu/ ) találtam, jól reprezentálja, hogy többféle eljárás is kimutatható. Ha „agyrohasztó” poént akarunk gyártani, legegyszerűbb dolgunk akkor van, ha egy magyar szót bontunk értelmes elemekre. Például: „Miért nyalogatja a reumás öreg néni a Szentendrére közlekedő helyiérdekű vasút egyik kocsijának oldalát?  Mert HÉV-ízre vágyik”; „Két entomológus beszélget: Te nézd csak! Ha ennek a bogárnak a középső részét hangfrekvenciás impulzusokkal stimuláljuk, akkor a potrohából váladékot bocsát ki. Hát ez meg hogy lehet?! HALL A TOR TÁN?” vagy „Mit keresnek tűz esetén Johnnie Walker lepárlóüzemének dolgozói? A viszki-járatot.” (Saját magamból kiindulva előbb megvan a szegmentálás, és utána készül el a kérdés.) Az eredeti szót nem feltétlenül csak két értelmes elemre, hanem többre is bonthatjuk.  Az első két példánál az alapszó és a poénszó vagy szókapcsolat között homofónia van, vagyis azonos hangzás, míg a harmadik esetben csak hasonló. Mindkettő elég bevett eljárás, de néha nehéz szétválasztani például a fenti esetben a hall-t és a hal-t, hisz ez kiejtésfüggő. Véleményem szerint a legjobb, amikor teljesen azonos a két szó írásmódja, vagyis homográfiáról beszélhetünk: „Mit mond Ádám Keplernek, ha összefutnak Londonban? Nem vagy valami jó színben.”

 

 Igen gyakori a tulajdonnevekkel való játszadozás is, ahogy az első példa mutatja („Emlékeztek arra a nyárra, amikor Süsü oktatta a gyerekeket jó modorra a Combinón? Nos, akkoriban gondolkoztam el azon, hogy vajon hol szállhat föl ez a jámbor egyfejű a villamosra, mígnem rájöttem, hogy nyilván a Meselényi utcánál.”). Ilyenkor többnyire a tulajdonnév egyik elemét helyettesítik egy homofon vagy hasonló hangzású szóval. Még egy példa: „Ki az a férfi, aki a gimnázium 3. d osztályából indulva híres zenész lett? D-s László.”     

 

A szóviccek egyik típusának fő jellemzője, hogy bilingvisek, vagyis két nyelv között működnek. Például: „Mi a pontos erdészeti szaknyelvi neve a harkályok sereges kopácsolása által az erdőben bekövetkezett értékcsökkenésnek (ami aztán az erdészeket heves káromkodásra készteti)? Madárfakár” vagy „Ha a földmozgás az földrengés, akkor a kövér ember mozgása az fetrengés!” Az utóbbi érdekessége, hogy az idegen szó (fat) és a magyar (rengés) együttesen adja ki a csattanót, ellentétben az előzővel, amelyben mindkét elemnek magyar szavak feleltek meg.

 

Az egész helyzet bonyolódik, ha a képvicceket is nagyító alá helyezzük. Megoldásuk egy szóvicc, de a képi információk dekódolásán keresztül jutunk el hozzá. Ezeknél találós kérdés vagy bevezető szöveg alkotása elég nehéz lenne, maga a kép a találós kérdés. Vegyük szemügyre a következő gyöngyszemet:

 

Megoldás: Agy király Katón át.

 

Vagy itt egy másik:

 

A megoldás természetesen: Heringway.

 

Erre mondjuk ki lehetne olyasmit találni, hogy „Hogy hívják a vízben élő híres halírót?” vagy valami hasonlót, de ez levonna a brutális csattanó értékéből. Személy szerint egyetértek az olyan írókkal, mint pl. Edgar Allan Poe, aki azt mondta, hogy a jó szóvicc jutalma a hallgatóság ellenérzésében mérhető. És a fenti példákat elnézve szerintem nem helytálló az a megállapítás, hogy ez a humor alantas formája lenne. Sőt, elég sok kreativitást igényel (nem hagyhatom ki, most jött: Hogy hívják a találékony kacsát? Kreativi-tás:-)). Ráadásul kutatási területnek sem utolsó, mivel tudomásom szerint eddig még nem vizsgálták a képviccek megértésének agyi folyamatát. A magyar szóviccek tipizálása pedig hálás nyelvészeti feladat lehet... Végezetül:

 

Hogyan hívják angolul a pápát?

Bye-bye.

 

3 komment


2009.02.28. 18:47 Menchi

Nincs hülye kérdés...

Nyájas Olvasók!

    Próbáltam összeszedni magam, hogy ez alkalommal ne egy ötperces cikkel szúrjam ki a szemetek, de ez, sajnos, most sem sikerült. Így hát ismét csak mindennapunk nyelvhasználatának - egy hozzá nem értő által elétek tárt - gyönyöreiről lesztek kénytelenek olvasni.

    Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akivel már megesett, hogy egy társasági összejövetelen (bál, buli, bunyó, stb.) nem várt ismerősbe futott. Ilyenkor a legkézenfekvőbb dolog egymás baráti üdvözlése lenne - és már nyúlik is a kéz, nyílik a száj, és egyszer csak Szia! helyett a következőt halljuk: "Jé, te is itt vagy?"
    Nos, nem tudom, mások hogy vannak vele, de én, lelkiállapotomtól függően, ilyenkor hajlamos lennék azt válaszolni, hogy: "A teringettét! Nem." Persze jobb esetben a házigazda már ajtónyitáskor megalapozza a hangulatunkat egy Ideértetek?-kel vagy Megérkeztél?-lel, ezzel is felkészítve minket a ránk váró kalandra.

    Kiránduláson, tüntetésen sem ritka, ha valaki azt kérdi: "Mindenki itt van?" Természetesen ilyenkor nem azok válaszára számít, akik nincsenek jelen, de azért mégis csak mókás lenne bekiabálni, hogy Nem, én nem!, Én sem. vagy Még mi sem, de már mindjárt. Ennél már csak az nagyobb móka, ha visszakérdeznének, hogy: "És ki nincs itt?"

    (Még mindig ezt a cikket olvassátok?)

    Szinte kikerülhetetlen, hogy olykor-olykor mi magunk is becsempésszünk ilyen szösszeneteket a beszélgetésbe. Utólag jó átgondolni ezeket, hiszen épp akkor fel sem tűnik, hogy mekkora ökörséget mondunk. Kivel nem fordult még elő, hogy világmegváltó legszebb álmából arra riadt: "Alszol már?" vagy "Felébredtél?" Ezeknek a kérdéseknek nehéz ellentmondani az adott pillanatban.

 

    Személyes kedvenceim azonban a Te is itt laksz?, vagy a Levágattad a hajad?, és persze a Téged is látni? Ekkor valóban el szoktam gondolkodni. Egy olyan kisebbséghez tartoznék, amelynek a tagjai csak egymás számára nem láthatatlanok? Netán csak mi egypáran látszunk?

 

 

    Természetesen azonban szó sincs arról, hogy az emberiség hülye, vagy nem tud beszélni. Ezek a jelenségek - kellő humorral felszerelkezve - színesítik nyelvünket, megkönnyítik a társalgás elkezdését, illetve feloldják az avval járó feszültséget. Nyilván, amikor valaki megkérdi, hogy Még mindig ott vagyunk-e, ezzel nem helyzetünkről akar tájékozódni, hanem pl. szemrehányást kíván tenni, amiért még nem indultunk el.

    Így hát, amikor cimboránk a buszra felszállva megkérdi: "Te is erre jössz?", mi csak egy könnyed mosollyal válaszoljunk: "Nem is tudom. Azt hiszem igen. Szerinted?" Ó igen, és a kommentekben várom a hasonló idézeteket, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan a kedvence!

 

12 komment


2009.01.26. 12:23 Hartree-Fock Cares

Hol lakik a nyelv?

Van abban valami paradox, hogy ma rengeteg emberi agy azon dolgozik, hogy megértse önmagát. Jó volna tudni, hogy hogyan működünk, mert sok hasznos dolgot tanulhatnánk belőle. Az a tízmilliárd neuron olyan tökéletes rendszerbe szerveződött a fejünkben, hogy ha az információtovábbítás és –feldolgozás néhány alapvető trükkjét sikerülne ellesnünk, hatékonyabb számítógépes, vagy akár társadalmi hálózatokat tervezhetnénk. Meg aztán jókorát lépnénk előre például olyan kütyük fejlesztésében, melyekben fontos a hasonló mintázatok felismerésének képessége. És persze az egyik legnagyobb talány memóriánk működése, egy szinte teljesen ismeretlen, viszont láthatóan fantasztikusan effektív módszer adatok, emlékek tömörítésére, raktározására és villámgyors előhívására. Na és a nyelv.

 

 

6 komment · 3 trackback


2009.01.20. 15:22 Rosenkreutz

Mit tegyünk a szavakkal?

 

Tegyük fel a kérdést: mit tehetünk a szavakkal? A válasz kézenfekvő: természetesen megnyilatkozásokká gyúrhatjuk őket, hogy segítségükkel beszámolhassunk eseményekről vagy különféle állításokat alkothassunk világunkról. (Persze egyetlen egy hang vagy betű is képezhet megnyilatkozást, de ennek tárgyalásától egyelőre tekintsünk el.) Ha átugrunk a középiskolás jellegű definíción, akkor megkérdezhetjük, hogy mi a helyzet az olyan kifejezésekkel, mint például „Megbocsátok.”, „Takarodj innen!” vagy „Na, aztán te baromira okos lehetsz.” Úgy tűnik, hogy itt valami többről van szó. Ezekről a mondatokról nem dönthető el, hogy igazak vagy hamisak, szemben például azzal, hogy „A kutya narancssárga.” vagy „Tegnap megittam egy üveg whiskey-t.”
 
 
A jelenségre először egy Austin nevű figura hívta fel a figyelmet, később menetrend szerint kiderült, elődeinek is szemet szúrt a kérdés, csak hogy mást ne mondjak már a görögöket is (ki mást?) foglalkoztatta a téma. De Austin érdeme, hogy megalkotta a beszédaktusok fogalmát, vagyis amikor megnyilatkozásommal egyszerre egy tettet is végrehajtok („Bocs.”), s nem csak beszámolok róla („Alajos tegnap bocsánatot kért.”). Majd kiterjesztve elméletét nem csak az úgynevezett performatív igéket tartalmazó megnyilatkozásokat (például vétóz, elvet, kinevez) tartotta beszédaktusoknak, hanem az egyszerű állításokat is, mivel az, hogy egy állítást teszek, nem vizsgálható az igaz-hamis pár mentén, csak az állítás tartalma. Ha azt mondom, hogy az ég lila, akkor mindenképpen állítok valamit, ami adott esetben lehet igaz vagy hamis. No, de mi a helyzet az olyan mondatokkal, amelyek nem tartalmaznak ilyen performatív igét? Tegyük fel, hogy az ismerősöm a síneken feldúltan üvöltözik, hogy „Jön a vonat.”, ekkor vélhetően nem egy egyszerű állítást akar tenni, hanem figyelmeztet, ne adj isten segítséget szeretne kérni. A probléma megoldására Austin bevezette az implicit (kifejtetlen) performatívumok kategóriáját, mely a következőket takarja: az ige módja; a hangszín, a hanglejtés, a hangsúly; a határozók és határozói szerkezetek; a kötőszavak; a megnyilatkozások kísérői; a megnyilatkozások körülményei. A hangszín, hanglejtés, a nonverbális kommunikáció, a háttérismeretek mind nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy megfelelően tudjuk dekódolni például a „Jön a vonat.” tényleges – nem csak a szó szerinti – jelentését, és sokszor kizárólag ezek segítségével lehet azonosítani a kérdéses tartalmat.
 
 
Ez így mind szép és jó, de általában nem ilyen egyértelmű a helyzet. Szerintem mindenkivel előfordult már, hogy beszédpartnerétől megkérdezte, hogy „Ezt most mondod vagy kérdezed?”, vagy nem volt biztos abban, hogy a másik fél megnyilatkozásával kérni akart valamit, netán sértegetni. Sőt, sokszor a két kommunikáló személy egészen eltérően azonosítja ugyanazt az aktust. Néha pedig az adott megnyilatkozást produkáló emberke se tudja már egy-két óra leforgása után pontosan azonosítani a szóban forgó megnyilatkozást („tanács volt vagy figyelmeztetés?”). Ez jelzi a beszédaktusok osztályozásának egyik nehézségét, vagyis hogy számos ige nagyfokú szinonimitással bír, ezáltal rendkívül nehezen ragadhatók meg azok a pontok, jelentésjegyek, amelyek megkülönböztetik őket. Hogy egy párat említsek: ajánl – javasol – tanácsol; felszólít – utasít – parancsol – felhív. A Magyar Nyelv Értelmező Szótárát forgatva egyből szembetűnik, hogy a fenti szavak jelentésének megadása egymással történik. Mindezeken kívül léteznek olyan aktusok is, melyeknél egyszerűen nem lehet kifejtetté tenni a performatív igét (például meghazudtolás, bók, irónia, sértegetés), ezen szavakkal ugyanis csak magáról az aktusról tudunk beszámolni.
 
 
 
Hogy tovább bonyolítsuk a dolgokat, kicsit evezzünk át az írás vizeire is. Az internetnek köszönhetően hatalmas mennyiségű olyan szöveg kerül(t) napvilágra, amelyek nem a hagyományos írásbeliség szerint szerveződnek, nem azokat a mintákat követik (például a blog :-), inkább a beszélt nyelvhez állnak közelebb. Egy személyesebb hangvételű fórum esetén például nagyon fontos ismerni a kommunikáló felek közötti szociális kapcsolatokat, ha megfelelően szeretnénk dekódolni szövegeiket. A szükséges nonverbális információk pótlására megszületett az új írásbeliségben az emotikon (smiley, mosolykód). Érdekes, hogy mára már „kvázi” írásjellé vált, bizonyos textusokban szinte minden mondat végén megtalálható, s a helyes értelmezéshez nyújt kapaszkodót. Van, amikor egyetlen ilyen kis mosolygó vagy síró fejecske is kifejezhet egy beszédaktust (például sajnál - :-( ). A kérdés az, hogy hol is húzódik a beszédaktusok határa? Ha odaadok egy szál virágot egy általam megbántott embernek, de nem mondok semmit, akkor az vajon beszédaktus? Bárhogy is van, azt leszögezhetjük, hogy egyelőre nem nagyon vannak objektív kritériumaink annak meghatározására, hogy egy-egy megnyilatkozás mely aktusfajtába tartozik, de még így is az emberek többsége nagy biztonsággal meg tudja határozni, hogy minek minősül partnere megnyilatkozása (még ha nem is önti szavakba vagy konkrét gondolatokba). Hogy lehetséges mindez? Azt hiszem, hogy ha az emberi szöveget megfelelő módon dekódoló gépeket tervezünk létrehozni, akkor erre mielőbb választ kell találni. Mindezekből is jól látható, hogy a beszédaktusok tanulmányozása, pontos meghatározása igen fontos feladat, mivel ezek tekinthetők az emberi kommunikáció legkisebb építőelemének.
 

 

 


2008.12.21. 22:57 pezsmp

Mind infósok vagyunk

Érdekes ez a modernkori technológia. Ma már lassan minden 10 és 60 év közötti embernek Magyarországon van elektronikus levelezési címe. Egyre többünknél elérhető otthon a világháló, gyakran még jelelosztót is beszerzünk, hogy több személyi számítógép között tudjuk elosztani az onnan áramló sokmindent. Már szüleink is egész profin keresgélnek a hálón, tudják azt is, hogyan kell egy-egy állományt elmenteni a gépre. Ma már mindenki tudja, hogy mire való a „soremelés és kocsi vissza” billentyű (és meglehetős rutinnal, mondhatni ösztönszerűen használja azt). Valamint sokan vágyunk egy folyadék-kristályos kijelzős monitorra, netán tévére, a 3,5-es lemezeinket pedig többnyire jó mélyre tettük, hiszen nem nagyon tudunk velük mit kezdeni. Kimentek a divatból… Vagyis a ’technikából’. – Így hangzottak elég idegenül pillanatnyi gondolataim. Talán most vannak, akik azt gondolják, hogy persze, manapság lehet, hogy tudnom kellene mindezt, de mik is ezek?? Hát, ha így mondom, biztosan mindenki megérti (és egyetért velem):

 

Szóval, ma már lassan mindenkinek van ímélcíme és internete. Hogy több PC között meg tudjuk osztani a netet otthon, sokan switch-csel is rendelkezünk. Már szüleink is profin szörfölnek a neten, és a legnagyobb könnyedséggel mentegetik a fájlokat a gépre. Ma már mindenki tudja, hogy mire való az enter, és ösztönösen használja ezt a billentyűt. Valamint biztosan sokan szeretnénk LCD monitort, a floppykkal pedig már nem sokra megyünk. Mind infósok vagyunk… Avagy „Infós-e vagy?” 2., befejező, rész.

 

 

 

4 komment


2008.12.15. 06:00 Hartree-Fock Cares

Bestia curvafia!

Valahányszor a kezem ügyébe kerül egy olvashatóan átírt középkori nyelvemlék szövege, újra és újra megdöbbent, hogy ma is milyen könnyen érthető a hat-hétszáz évvel ezelőtti magyar nyelv. Ha létezne egy időgép, amivel visszarepülhetnénk, mondjuk Nagy Lajos korába, Buda városába, szerintem egy-két nap alatt gond nélkül ráállnánk, hogy megértsük a helybeliek-korabeliek beszédét. Sőt azt is megkockáztatom, hogy kissé furcsa kiejtésünk és szép számú anakronisztikus kifejezésünk ellenére jól meg is értetnénk magunkat, és még csak nem is keltenénk különösebben nagy feltűnést. Persze volnának nehézségeink. Az első napokban valószínűleg sokat szenvednénk például azzal, hogy ne használjunk névelőket, ezek ugyanis csak a 16. században válnak majd általánossá a magyarban. Ugyanakkor, ha időturistaként azt gondolnánk (amint azt a távoli vidékeket járó magyar utazó gyakran hiszi), hogy kedvünkre „b…megolhatunk”, vagy mondjuk elküldhetjük Toldi Miklóst a k..va anyjába, mert úgysem érti, hát inkább hallgassunk, ha kedves az életünk. Bizony a „nyomdafestéket nem tűrő” kifejezések igen-igen régi kincsei nyelvünknek, és már akkori apáinkat is jogos büszkeség tölthette el nyelvünk példátlan gazdagsága okán ezen a téren. Ebben a posztban az ízes magyar „csúnya szavak”, szitkozódás és káromkodás történetéből szemezgetek, de rögtön az elején leszögezem, hogy csak a lelkes amatőr módján, mert nemhogy nyelvtörténész nem vagyok, de még csak bölcsészhallgató se. Viszont a csúnya beszédben meglehetős jártasságra tettem szert az elmúlt néhány évben, ezzel is ápolva édes anyanyelvünket.

 

 

Nem világos? Olvass tovább!

 

22 komment


2008.12.08. 14:57 alva

Koko beszél!

Megdöbbentő, sőt elképesztő, ha bármilyen állat megtanul egy emberi nyelvet. Még akkor is, ha csak egy részét képesek elsajátítani, megérteni. De valóban igaz? Tényleg megértik az emberi beszédet, és csakugyan beszélnek? Vagy csak marketingfogás az egész, és ezzel csupán több pólót, bögrét, és kulcstartót próbálnak ránk sózni?

 

 

 

1 komment


2008.12.01. 06:00 Rosenkreutz

Prediktív szövegbevitel - Avagy a kreatív szöveg halála?

Mit is takar ez a kifejezés: prediktív szövegbevitel? Talán úgy lehetne a legegyszerűbben magyarítani e terminus technicust, hogy „előrejelző szövegbevitel”. Ez így sajnos nem túl szerencsés. Ha azt mondom, hogy T9 vagy szókiegészítés/befejezés (word completion), talán már kezd derengeni valami... Ha mégsem, akkor valószínűleg nem az Ön készülékében van a hiba:-). Bár az eljárás története messzebbre nyúlik vissza, széles körben való újrafelfedezését a mobiltechnológia forradalmának köszönhetjük. Gondolok itt elsősorban a mobiltelefonokra, PDA-kra és egyéb hordozható személyi számítógépekre.
 

1 komment


2008.11.23. 21:07 Menchi

漢字が書けますか。

  

Mi magyarok vígan elvagyunk a negyvennégy betűnkkel. Minden hangunkat remekül le tudjuk írni velük. Az angolok huszonhattal is jól elboldogulnak, igaz, nekik egy betű több hangot is jelölhet. Mégis, amikor angolul tanulunk, lényegében ugyanazt a latin alapú ábécét használjuk, mint ők. Kicsit nehezebb a dolga annak, aki valamilyen román vagy egyéb germán nyelvet választ, hiszen ott már megjelennek a magyarban nem szereplő, speciális ékezetes írásjelek is. A cirill és a görög betűk már másik kategóriába tartoznak. Ha oroszul vagy görögül szeretnénk írni, kénytelenek leszünk megtanulni egy teljesen új ábécét, de még ekkor is találunk nyomokban valami hasonlóságot a latin betűkkel. Miért is? Mert az összes eddig említett hangjelölő írásmód. De mi a helyzet a japánnal?


11 komment