Nyelvesztelen

A napokban kellett produkálnom egy beadandót az egyetemre – megkezdődött a november, nincs megállás... A probléma csak az volt, hogy a gépünkön valamiért nem működött a Windows táblázatkezelő programja – vagyis nem futott az Excel. Nekem pedig, ugye, erre lett volna szükségem a beadandóm elkészítéséhez. Most mi lesz? Újra kell installálni az egész Windowst? Vagy elég csak az Excelt? Meg kell keresni a cd-t, vagy letöltjük valahonnan a progit. Neked megvan? Hú, akkor átlépek hozzátok, és felteszem pendrive-ra. Jaj, ez a sok hülye szoftver, pont most nem müxik rendesen semmi.. Na, kész. Akkor most reseteljek? De mire bebootol a gépem...

Mi derül ki ebből a sok adatból, ebből a körmönfont szerkezeti csoportosításból? Annyi mindenképpen, hogy a bakter kocsmázott: amikor azt olvashatjuk a naplójában, hogy „megyek zúzni az akácosba”, akkor itt az (Akácos <) Akácos sörözőt kell érteni alatta, ahol a pali bezúzott pár pofa sört; a „Lócsárdában ma verseny lesz” mondatát elemezni azonban nem ilyen egyszerű, bár sejtethető, hogy inkább a felesivóversenyre utal, mintsem lóversenyre.

Hadd mutatkozzam be: a nevem Regős Bendegúz, nyelvészprofesszor. Monoron születtem és Vecsésen nevelkedtem. Mindkettő kis Pest megyei város, a Budapest-Szolnok vasútvonal mentén találhatóak, nem messze a fővárostól.

Cudar egy élet volt ott gyerekkoromban, nem volt nekem emberséges sorsom. Emlékszem, utoljára a vecsés-kertekaljai bakterháznál volt dolgom, tehénpásztorkodtam a bakternak. Hamar odábbálltam azonban, mert nem bántak velem tisztességesen. Az a fene ténsasszony, a bakter anyósa, soha nem adott nekem valamirevaló ételt, ezért ha tehettem, heverésztem munka helyett. Gyakran mondogattam is magamban: száraz kenyér, penészedett hús: no hát akkor te is aludj Bendegúz… Ennek persze mindig verés lett a vége, amit nem tűrhettem, így hát elindultam szerencsét próbálni.

A közelmúltban írtunk az állatok kommunikációjának megértéséről, sőt a földönkívüliekkel történő távbeszélgetés elvi lehetőségeiről is, úgyhogy itt a legfőbb ideje, hogy jól lehűtsem a kedélyeket. Hiszen még ember alkotta nyelvi kódokat sem vagyunk képesek feltörni! És különösen ezt a kéziratot nem, aminek a hétvégén mi is rabjává váltunk, órákat görnyedve a szövegstatisztikai software fölött. Titkon bíztam benne, hogy a mai publikálási határidőig háromszáz év után végre összeáll a teljes és tökéletes megoldás a világ tíz legnagyobb rejtélye között számon tartott talányra, de hát sajnos nem. Bár szerintem jó nyomon járunk. :) Ami talán a legidegesítőbb ebben a kéziratban, hogy igen terjedelmes (207 sűrűn írt oldal) és nagyon gazdagon illusztrált, mégis, gyakorlatilag semmit nem tudunk arról, hogy kik írták, mikor, hol, miért, milyen nyelven, és legfőképpen: lövésünk sincs, hogy miről szól. Igen, a híres-nevezetes Voynich-kéziratról van szó.

Az emberek (köztük én is) szeretik azt gondolni, hogy felsőbbrendűek az állatoknál. Magatartásunk mögött gyakran meghúzódik az elv, hogy mi vagyunk az evolúció csúcsa. Okosabbak vagyunk. Meg hát minket a majmoktól, meg az állatvilágtól ugyebár a nyelvünk emelt ki az evolúció során! Persze a kettő kapcsolata a leglényegesebb, mert a nyelv révén adjuk át a tudást.

És erre az állatok tényleg nem képesek? Nézzük, milyen információkat tudnak egymással közölni az állatok!

A lepkék nőstényei a legősibb módon hívják fel a hímek figyelmét a párzás időszakában: különböző illatanyagokat bocsátanak ki. (A szexferomonok nemcsak az állatvilágban bizonyulnak hatékony eszköznek, lásd a linkelt előadás-videót a 49. perctől!)

De nemcsak kémiai anyagokkal tudnak kommunikálni az állatok, hanem érintkezés útján is. Amikor egy hangya a másik fejét ütögeti, az még véletlenül sem azt jelenti, hogy “Ki nem állhatlak!”, sokkal inkább figyelmeztetni akarja a közelgő veszélyre: “Menekülj már innen, te ostoba állat!”

   Milyen kellemes is, amikor egy hosszú nap végén felteszünk valami andalító muzsikát, és elmélázva élvezzük a zene gyönyöreit. Egy kis jazz, netán blues… klasszikusok vagy mai slágerek? Ízlésünktől függ, hangulatunkkal változik. De elgondolkodunk-e olykor azon, hogy vajon kedvenc bandánk miért éppen azt a nevet választotta magának, amit? Fontos tudnunk egy külföldi együttes nevének, számai címének magyar jelentését? Elválasztható az általuk játszott zenétől? Hasra ütéssel döntenek, balhéból, vagy a stílus határozza meg a nevet? Vajon, ha változik a stílusuk, a nevüknek is változnia kell? Ez a cikk a (méltánytalanul rétegzenének titulált) keményebb zenei vonulatokba enged bepillantást.

Miért is nem lehetséges a magyarban szenvedő szerkezetet képezni? Emlékszünk még rá (a szerencsésebbek nem, mert nem volt ilyen élményük), hogy az általános iskolában mit tanítottak nekünk? „A magyarban nincsen szenvedő szerkezet. Nincsen olyan, hogy A macska fel van mászva a fára.” - vagy valami hasonló „borzalmas” mondatot hallhattunk példaként. Hát, őszintén szólva, ilyet tényleg nem mondunk. De vajon nem mondunk olyat, hogy Emese ki van rúgva.; Az ajtó be van zárva.; Az üzlet nyitva van. És még sorolhatnám. Dehogynem mondunk.

Fel van mászva?

Amikor Alva világmegváltó terveitől, no meg talán némi bortól megrészegülten saját elhatározásomból arra vállalkoztam, hogy okleveles asztrofizikusként egy nyelvészeti tárgyú blogra is fogok írogatni, nem igazán gondoltam bele, hogy mit is jelent ez tulajdonképpen. Amint közeledett a beígért publikálási határidő, úgy szaporodtak az idiótábbnál idiótább ötletek képzeletbeli jegyzetfüzetemben, ám most ütött az órám, valamit írni kell. Ennek a valaminek pedig nyilván köze kell legyen a nyelvészethez, vagy legalábbis annak valamely határterületéhez. 

Kínomban már épp elkezdtem volna mélyre szántó elemzést írni a fizikus-szlengről, amikor váratlanul megmentette ettől a nyájas olvasóközönséget egy bevillanó emlék egy előadásról, amit Glasgowban, a Nemzetközi Űrkutatási Kongresszuson hallottam a múlt héten. Kiállt a katedrára egy torzonborz nagyszakállú muksó, aki valószínűleg a ’68-as woodstocki popfesztivál óta nem cserélt pólót, és ebből a nagy szőrcsomóból valami ilyesféle szűrődött ki: „Mumm-mumm-mumm-mumm-univerzálék-mumm-mumm-mumm-szocio-lingvisztikai-mumm-mumm-mumm…”  Ekkor azonnal fölkaptam a fejem, és elkezdtem figyelni. A téma pedig, mint kiderült, nem más volt, mint a SETI.

Vajon kinek szólnak Shakespeare szonettjei?

„To me, fair friend, you never can be old”, ezzel a sorral kezdődik a 104. szonett. Magyarul ez körülbelül annyit jelent, hogy Számomra, kedves barátom, soha nem fogsz megöregedni.

Szabó Lőrinc fordításában:

Nem öregedsz szememben, szép barátom:

Amilyennek először láttalak,
Ma is oly szép vagy: fagyával a fákról
Három tél szórt le három dús nyarat,

Ki a címzett? Ki ez a barát? Egy férfi vagy egy nő?

Fekete Afrikáról egy európainak elsősorban a törzsi táncok, kis apró bőrruhában szaladgáló vadászó férfiak jutnak eszébe, túllépve a sztereotípiákon esetleg bevillannak képek az olimpia 10 000 méteres síkfutás döntőjéről, csádi zavargásokról, és jobb esetben dereng valami Nelson Mandeláról.

Nekem meg az jut eszembe, hogy !Xóő. Nem írtam el, ez egy nyelv neve, amit másképpen taanak hívnak. Mindössze négyezren beszélik ezt a nyelvet, amelynek hangzásvilága egészen különleges. Botswanában és Namíbiában nem csak ez az egy nyelv van, amelyre európai füllel rácsodálkozhatunk, ilyenek a khoisan nyelvek, amelyekhez a taa vagy a Jul’hoan (egyszerűsítve hoan) is tartozik.