2009.01.20. 15:22 Rosenkreutz

Mit tegyünk a szavakkal?

 

Tegyük fel a kérdést: mit tehetünk a szavakkal? A válasz kézenfekvő: természetesen megnyilatkozásokká gyúrhatjuk őket, hogy segítségükkel beszámolhassunk eseményekről vagy különféle állításokat alkothassunk világunkról. (Persze egyetlen egy hang vagy betű is képezhet megnyilatkozást, de ennek tárgyalásától egyelőre tekintsünk el.) Ha átugrunk a középiskolás jellegű definíción, akkor megkérdezhetjük, hogy mi a helyzet az olyan kifejezésekkel, mint például „Megbocsátok.”, „Takarodj innen!” vagy „Na, aztán te baromira okos lehetsz.” Úgy tűnik, hogy itt valami többről van szó. Ezekről a mondatokról nem dönthető el, hogy igazak vagy hamisak, szemben például azzal, hogy „A kutya narancssárga.” vagy „Tegnap megittam egy üveg whiskey-t.”
 
 
A jelenségre először egy Austin nevű figura hívta fel a figyelmet, később menetrend szerint kiderült, elődeinek is szemet szúrt a kérdés, csak hogy mást ne mondjak már a görögöket is (ki mást?) foglalkoztatta a téma. De Austin érdeme, hogy megalkotta a beszédaktusok fogalmát, vagyis amikor megnyilatkozásommal egyszerre egy tettet is végrehajtok („Bocs.”), s nem csak beszámolok róla („Alajos tegnap bocsánatot kért.”). Majd kiterjesztve elméletét nem csak az úgynevezett performatív igéket tartalmazó megnyilatkozásokat (például vétóz, elvet, kinevez) tartotta beszédaktusoknak, hanem az egyszerű állításokat is, mivel az, hogy egy állítást teszek, nem vizsgálható az igaz-hamis pár mentén, csak az állítás tartalma. Ha azt mondom, hogy az ég lila, akkor mindenképpen állítok valamit, ami adott esetben lehet igaz vagy hamis. No, de mi a helyzet az olyan mondatokkal, amelyek nem tartalmaznak ilyen performatív igét? Tegyük fel, hogy az ismerősöm a síneken feldúltan üvöltözik, hogy „Jön a vonat.”, ekkor vélhetően nem egy egyszerű állítást akar tenni, hanem figyelmeztet, ne adj isten segítséget szeretne kérni. A probléma megoldására Austin bevezette az implicit (kifejtetlen) performatívumok kategóriáját, mely a következőket takarja: az ige módja; a hangszín, a hanglejtés, a hangsúly; a határozók és határozói szerkezetek; a kötőszavak; a megnyilatkozások kísérői; a megnyilatkozások körülményei. A hangszín, hanglejtés, a nonverbális kommunikáció, a háttérismeretek mind nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy megfelelően tudjuk dekódolni például a „Jön a vonat.” tényleges – nem csak a szó szerinti – jelentését, és sokszor kizárólag ezek segítségével lehet azonosítani a kérdéses tartalmat.
 
 
Ez így mind szép és jó, de általában nem ilyen egyértelmű a helyzet. Szerintem mindenkivel előfordult már, hogy beszédpartnerétől megkérdezte, hogy „Ezt most mondod vagy kérdezed?”, vagy nem volt biztos abban, hogy a másik fél megnyilatkozásával kérni akart valamit, netán sértegetni. Sőt, sokszor a két kommunikáló személy egészen eltérően azonosítja ugyanazt az aktust. Néha pedig az adott megnyilatkozást produkáló emberke se tudja már egy-két óra leforgása után pontosan azonosítani a szóban forgó megnyilatkozást („tanács volt vagy figyelmeztetés?”). Ez jelzi a beszédaktusok osztályozásának egyik nehézségét, vagyis hogy számos ige nagyfokú szinonimitással bír, ezáltal rendkívül nehezen ragadhatók meg azok a pontok, jelentésjegyek, amelyek megkülönböztetik őket. Hogy egy párat említsek: ajánl – javasol – tanácsol; felszólít – utasít – parancsol – felhív. A Magyar Nyelv Értelmező Szótárát forgatva egyből szembetűnik, hogy a fenti szavak jelentésének megadása egymással történik. Mindezeken kívül léteznek olyan aktusok is, melyeknél egyszerűen nem lehet kifejtetté tenni a performatív igét (például meghazudtolás, bók, irónia, sértegetés), ezen szavakkal ugyanis csak magáról az aktusról tudunk beszámolni.
 
 
 
Hogy tovább bonyolítsuk a dolgokat, kicsit evezzünk át az írás vizeire is. Az internetnek köszönhetően hatalmas mennyiségű olyan szöveg kerül(t) napvilágra, amelyek nem a hagyományos írásbeliség szerint szerveződnek, nem azokat a mintákat követik (például a blog :-), inkább a beszélt nyelvhez állnak közelebb. Egy személyesebb hangvételű fórum esetén például nagyon fontos ismerni a kommunikáló felek közötti szociális kapcsolatokat, ha megfelelően szeretnénk dekódolni szövegeiket. A szükséges nonverbális információk pótlására megszületett az új írásbeliségben az emotikon (smiley, mosolykód). Érdekes, hogy mára már „kvázi” írásjellé vált, bizonyos textusokban szinte minden mondat végén megtalálható, s a helyes értelmezéshez nyújt kapaszkodót. Van, amikor egyetlen ilyen kis mosolygó vagy síró fejecske is kifejezhet egy beszédaktust (például sajnál - :-( ). A kérdés az, hogy hol is húzódik a beszédaktusok határa? Ha odaadok egy szál virágot egy általam megbántott embernek, de nem mondok semmit, akkor az vajon beszédaktus? Bárhogy is van, azt leszögezhetjük, hogy egyelőre nem nagyon vannak objektív kritériumaink annak meghatározására, hogy egy-egy megnyilatkozás mely aktusfajtába tartozik, de még így is az emberek többsége nagy biztonsággal meg tudja határozni, hogy minek minősül partnere megnyilatkozása (még ha nem is önti szavakba vagy konkrét gondolatokba). Hogy lehetséges mindez? Azt hiszem, hogy ha az emberi szöveget megfelelő módon dekódoló gépeket tervezünk létrehozni, akkor erre mielőbb választ kell találni. Mindezekből is jól látható, hogy a beszédaktusok tanulmányozása, pontos meghatározása igen fontos feladat, mivel ezek tekinthetők az emberi kommunikáció legkisebb építőelemének.