2009.02.09. 23:24 alva

Egy kis szociolingvisztika


Na, miért van, hogy orvos anyuci-apucinak orvos kisfia születik kis sztetoszkóppal a kezében? És a jó munkásembernek meg kis kib…tt jó munkáskölke?

Nem tudom. És a cociológusok sem tudják, meg a piszológusok sem, bármennyire is igyekeznek. De valamit megértettem, amikor a magyartanárom azt mondta nekem, hogy meg kellene tanulnom fogalmazni, mert itt bizony gondok lesznek. Rájöttem, hogy nem értem miről hadovál, és hogy mi a fenét kellene írnom egy versről, amikor azt már egyszer leírta a szerző. És ha eszembe is jut róla valami, biztos, hogy nem egy nyamvadt mondat. Szóval nem voltam az a tipikus „entellektüell”, akit a tanárok imádnak. Na azért én sem voltam olyan, akinek már az oviban is szalonna volt a jele, de hát anyám mégiscsak postás, apám meg rendőr, a szomszéd meg vasutas, bár ez annyira már nem tartozik ide… Szóval elkezdtem gondolkozni, miért vagyok ilyen pancser, mások meg miért nem azok. Persze nem jutottam többre egy sztereotípiánál, amit ugyan mondogattak nekem, de addig nem láttam az egetrengető összefüggést. Kezdtem silabizálni, hogy na ő bizony jó tanuló, mivel is foglalkozik a drága mama meg a papa? Lassan, lassan leesett. De csak 10 év után kérdeztem meg magamtól, mi a túró az, amit más megtanult a szüleitől én meg nem?

 

 

 

Valahogyan nem tudtam olyan hosszú kerek mondatokat írni, és nem is kapcsolódtak megfelelően. Egy okos ember, Basil Bernstein (pontosabban frappáns elmélete) szerint én csak egy korlátozott kódot, azaz egy olyan nyelvváltozatot tudtam volna használni, amelyben csak egyszerű mondatok vannak egyszerű szerkezetekkel. Alany meg állítmány és kész. Mellékneveket, határozókat nem használtam. Kötőszavakat sem. Vagy ha igen, akkor is szegényesen. Ja, meg az elmélet szerint gyakran befejezetlenül meg hiányosan hagytam volna a mondatokat, merthogy én erre lettem volna képes. Igazán kedves gondolat. Velem szemben viszont az értelmiségi és felső középosztályból származó okos palánták terjengős mondatokat leírva kitűnően alkalmazták a különböző bonyolult szerkezeteket, hihetetlen összetett fogalmi hierarchiájuk pedig megnyilvánult a csodálatos fogalmazásaikban, amelyeket tonnaszámra gyártották tanári megrendelésre. A nyavalya tudja, hogy tényleg így volt-e, de tagadhatatlanul van benne valami, ha nem is ennyire szélsőséges a valóság. Elfogadom, nem érdekeltek túlzottan az elvont fogalmak, és nem is tudtam róluk beszélni, mert hiányzott hozzá a szókincsem. De azt kikérem magamnak és egyúttal „alacsony” osztályból származónak bélyegzett társaimnak, hogy valami defektes nyelven írtunk és beszéltünk. (Azért megnyugtató, hogy ezt a híres szociolingvista Labov is így gondolta). Sokkal inkább arról volt szó, hogy másképp szerveztük a szövegeket, lazán asszociálgattunk egyik témáról a másikra, és a fogalmazás csúcsát az érdekfeszítő, sokszor a valótlanságig kiszínezett sztorik jelentették. Belátom, ez az iskolában nem túl nyerő stratégia. Amikor a tanár megkérdezi, miben különbözik Petőfi szerelem-élménye Adyétól, arra mégsem kezdheti el mesélni a kis nebuló, hogy Petőfi olyan, mint a Tibi, aki egyszercsak nagyon-nagyon szerelmes lett, és rávéste az összes fára a téren, hogy szeretlek Panni. Meg azt sem mondhatja, hogy Ady versei meg olyanok, mint mikor anya a földhöz vágja a tányérokat, üvöltözik egy sort, aztán meg másnap mégiscsak odabújik apa mellé… Szóval az, hogy valaki erre a kérdésre nem tud egy filozófiai blablát levágni az nem jelenti azt, hogy nem tudja miről van szó, nem érti a verset, meg a világot, csak mások az eszközei, amivel ki tudja magát fejezni.

 

 

 

De néhányan miért történetekben fejezik ki magukat szívesebben, mások meg miért elvont fogalmakban? Na itt jön be a papa-mama foglalkozása. Pontosabban az, hogy milyen kommunikációs normához vannak szokva munkájuk, hétköznapjaik során, amit aztán közvetítenek a kis csemetének is. Persze nem arról van szó, hogy orvos papa beteg kisfiához fordulva ekkép szól: Vírusok megtámadva tested heveny ascensio pulmonumot okoztak, de azért biztos többet mond annál, hogy beteg vagy, feküdjél. Nálam sokkal okosabb emberek ezt már rengetegszer vizsgálták, például, hogy hogyan szól egy magasabb végzettségű anyuka a gyermekéhez. Óriási eltéréseket találtak. Az iskolázatlanabb anyák kevesebbet beszéltek gyerekeikhez, és nyelvtanilag egyszerűsítették mondanivalójukat a gyermek nyelvi szintjéhez. Gyakran ismételgették saját magukat, szemben mondjuk iskolázottabb anyukákkal, akik számtalan új információt továbbítottak gyerekük felé. Míg az iskolázatlanabb anyák sokat utasították gyereküket, és irányították őket, addig az iskolázottabbak valamelyest partnerként kezelték a csöppségeket, hagyták, hogy az őket érdeklő kérdésekről beszéljenek, és megpróbálták megmagyarázni a jelenségeket, hagyták a gyereket is beszélni (néha nem árt!), sőt többet kérdeztek tőlük élményekről, tapasztalatokról. De ezek az eredmények természetesen még nem magyarázzák a teljes jelenséget. Rájöttek, hogy más-más közösségben másként kell viselkedni, tehát beszélni is egyes helyzetekben. Az egyik afroamerikai munkás közösségben, Tracton városában például akkor tisztelnek valakit, ha nagyon színes és szórakoztató dolgokat mond, még akkor is, ha az nem felel meg a valóságnak. (Nahát, ez ismerős!) A gyerekeket is erre a tanítják, sőt a lányokat például külön kioktatják a csipkelődésre, hogy ha majd felnőtt anyák lesznek, megvédhessék gyerekeiket. Szóval tényleg az anyatejjel szívjuk magunkba nyelvünket, hiszen közben anyánk beszél (vagy nem beszél) és máris nevel minket, mit, hogyan, mikor mondjunk.

 

Azért megnyugtató így utólag, hogy nem én voltam az egyedüli szerencsétlenség, akinek fogalmazási gondjai voltak a suliban, de borzasztó, hogy egy ennyire általános problémát nem képesek kezelni. A legtöbb gyerek, valljuk be, nem harmadik generációs értelmiségi családhoz tartozik, és ha tényleg ekkora hatással van a szülők nyelve, viselkedése a gyerekére akkor már eleve akkora hátrányból indul az iskolában, hogy csak les, amikor az első szövegét elolvasva megkérdezi a tanító néni, mi volt a mese tanulsága. Amikor náluk mesemondás után tovább szőtték a történetet, utóéletet találtak ki a szereplőknek, és nem pedig elmagyarázták azt, amit valahol belül érzett, értett. Persze kitalálták az ovit, ahol még korábban lehet a társadalom normáinak megfelelő irányba terelni a kis ugrifüleseket. De Magyarországon van egy nagyon-nagyon eltérő kultúrájú csoport, akikről mindig megfeledkeznek, akik nem hülyék, csak másmilyenek, máshogy működnek, és akiknek nagyon sok iskolai kudarcát okozza az eltérő szocializáció…

 


3 komment