2009.05.05. 22:02 pezsmp

Mindenható módszerek? zwei

Az előző cikkben igyekeztem felvázolni a főbb idegennyelv-oktatási módszereket egészen az 1950-es évekig. Megismerkedhettetek a nyelvtani-fordító módszerrel, ami aztán igazi „fejtágulásnak” – már-már intellektuális kiteljesedésnek – számított, szó volt a 180 fokos fordulat utáni direkt módszerről (’divatosabb’ nevén, az alkotónak emléket állítva: Berlitz-módszerről), valamint az audio-lingvális módszerről, ami pedig „audio” volt a javából, lévén, hogy a beszédhallgatást, -értést tették első helyre. Na de ígértem, hogy azért néhány szót szólok arról, hogy mi is történt az 50-es évek tipikusan magnóhallgatásos-utánzós nyelvórái és napjaink tipikusan nem éjjel-nappal magnót hallgató és utánzó nyelvórái között. Úgyhogy, ebben a cikkben röviden essék szó erről.

 

Az audio-lingvális őrület után, gyakorlatilag a behaviorizmus csillapodásával, jelenik meg egy újfajta megközelítés az idegennyelv-oktatásban. Ezt ma kommunikatív megközelítésnek nevezzük. Mint látható, nem is módszernek hívjuk, inkább megközelítésként emlegetjük, hiszen nincsen egyetlen, univerzálisan, irányítóként elfogadott, mögötte meghúzódó modell, amit követni ’kell’ (tehát alkalmazni a nyelvórán). Persze, csakúgy, mint az eddig tárgyalt módszereknél, léteznek különböző pszichológiai és pedagógiai elméletek, amiken a megközelítés alapul.

 

A kommunikatív megközelítésben a nyelvoktatás elé kitűzött legfontosabb cél a tanulók idegen nyelvi kommunikatív kompetenciájának kialakítása/fejlesztése. Az alapelv gyakorlatilag az, hogy téged megértsenek (amikor az adott idegen nyelven kommunikálsz), és te megértsd az idegen nyelven veled kommunikáló másikat. Mindent e cél elérése érdekében tesz ’veled’ a nyelvtanár az órán. A hangsúly tehát végül is a nyelv használatán van, annak érdekében, hogy az betöltsön valamilyen funkciót (kérés, egy ajánlat elfogadása, álláspont kifejezése, meghívás, stb.) egy autentikus szituációban. Ez azt eredményezi, hogy a jelentés irányít, hogy a folyékony beszéd a pontos – nyelvhelyesség szempontjából tökéletesen „rendben levő” – beszédprodukció elé helyeződik, hogy a kiejtés szempontjából szintén az érthetőség a cél (szemben a közel anyanyelvi kiejtéssel), hogy a kontextus és az autentikus szituációk fontossá válnak, stb. Persze ez nem jelenti azt, hogy nyelvtant már nem is tanítanak. A kommunikatív megközelítés is elismeri a nyelvtan fontosságát, csak nem a nyelvtantanításra helyezi a fő hangsúlyt. (A nyelvtani ismeretek közvetítése is gyakorlatilag a kommunikáció céljával történik, hogy azt a megfelelő szituációban tudja alkalmazni a delikvens.)

 

Ez az az időszak, amikor bevonják a tanulót mint olyat, úgy, ahogyan szerény valójában megjelenik, a folyamatba. Ez alatt azt értem, hogy rájönnek például, hogy a tanuló – szemben a behaviorista felfogással – nem egy üres valami („black box” – „fekete doboz”), amibe beletöltik a helyes infót, és azt ’köpi vissza’, hanem rendelkezik pl. előzetes tudással, amire a következő infót rárakva egy újabb tudást hoz létre (konstruál – lsd. konstruktivizmus;)). Vagy pl. felismerik azt, hogy az egyes tanulók hozzáállása, céljai, személyiségjegyei mind-mind hatással vannak az idegennyelv-tanítás, -tanulás kimenetelére és persze a folyamatára is. Fontos mozzanat a kommunikatív megközelítésben a tanulói kreativitás. Arra gondolok itt, hogy pl. egy párbeszédben a tanuló eldöntheti, hogy mit akar mondani, lehetnek gondolatai, kifejezheti a véleményét, stb. Tehát nem úgy, mint pl. az audio-lingválisnál, ahol többnyire utánzott, vagy egy-egy apró átalakítást végzett egy-egy mondaton – s azt, hogy milyen átalakítást végezzen, a tanár határozta meg. Vagy nem úgy, mint pl. a nyelvtani-fordítónál, amikor a tanár szintén irányította a produkciót – mit fordítson le, milyen szerkezetet alkalmazva… Itt fontos, hogy a beszélő (a nyelvtanuló) eldönthesse, hogy mit és hogyan akar mondani. Továbbá, érdemes megemlíteni azt is, hogy itt már nem uralkodik az idegen nyelv kizárólagos használata – tehát nem „tilos” az órákon anyanyelven megszólalni. Ha a tanulói megértés azt megkívánja, akkor igenis lehet alkalmazni. (Persze ez nem jelenti azt, hogy a mérleg billen az anyanyelv oldalára. Igen indokolt esetekben nyúlnak az anyanyelvhez – pl. ha a tanuló végképp nem érti, hogy milyen esetekben lehet azt a bizonyos szerkezetet alkalmazni, s mondjuk, ezért, konzekvensen valamiféle „érthetetlen” produkciót hoz létre. Frappáns stb.)

 

Amiről nem esett konkrét szó, de szerintem már ki is találtátok az az, hogy e szemlélet berkein belül igyekeznek minden alapkészségre hangsúlyt fektetni, s ezeket komplexen fejleszteni. Tehát nincs eltolódás sem az írásbeliség, sem a szóbeliség javára. Mind az írásbeli, mind a szóbeli produkciót és percepciót (’értést’) szeretnék fejleszteni, hiszen ez által alakulhat ki az a bizonyos idegen nyelvi kommunikatív kompetencia.

„Egy” ;-) szóval összefoglalva tehát, e megközelítés alapelve az, hogy tanuljunk meg egy adott idegen nyelven azért, hogy tudjuk használni…

 

Na, és akkor most tényleg haladjunk a mai nap felé… Tulajdonképpen a helyzet, miszerint nincs egyetlen uralkodó modell, amit mindenhatóként alkalmaznak az idegennyelv-oktatás során, megmaradt. Végleg felhagytak az üdvözítő módszer kutatásával, hiszen ilyen gyakorlatilag nincsen… Megmaradt a ’megközelítés’ álláspont, s a tanuló-központúság. Felismerték, hogy minden tanulócsoportnál, tanulónál más a célravezető, s különböző módokon, különböző stratégiákat alkalmazva lehet őket eljuttatni a kívánt eredményig.

 

komment


süti beállítások módosítása