Vigyázat, szubjektív!
Tegye fel a kezét, aki beszélgetett már élő, húsvér arab emberrel (éjjel-nappali, internetkávézó és taxi nem ér!), aki ráadásul esetleg valamely arab ország lakója! Jó. Most azok tegyék fel a kezüket, akik hallottak már arab terroristáról és/vagy olajsejkről! Hogy miért meglepő ez a számbéli különbség? Előítéleteink ellenére a kissé misztikus, ködös, repülőszőnyeges „arabok” kifejezéssel illetett népcsoport is ugyanolyan emberekből áll, mint mi vagyunk. Sok-sok arab barátra tettem szert az utóbbi évben, hónapokban, és ez a legfőbb oka, amiért úgy gondolom, meg szeretném mutatni a másik oldalt is, ahol kevesebb a címlapra kívánkozó terrorista és öngyilkos merénylő, viszont több az emberi vonás.
(Beirut, 2007)
Egyik veremből a másikba fogok esni, mivel egy embercsoportról nem lehet sztereotípiák nélkül beszélni. Legfeljebb a negatív előítéletek pozitív előjelűekké válnak, de ha felmerül bármilyen vonatkozásban az „arab” szó, akkor biztos, hogy senki sem marad semleges.
Számomra az arab világ egy különleges összetartozást jelent, amelynek alapja a közös vallás és nyelv, de emellett az egyes arab országok között óriási eltérések alakultak ki. Ennek részese lenni belépőt jelent egy mások által meg nem érthető világba, egy ősi, sivatagi szokásokból és iszlám vallási hidelmekből összegyúrt, erős közösségi alapokon nyugvó, ódon és mégis friss, folyton változó valóságba.
Ja, igen, az arab szó alatt az átlagos, hétköznapi embert értem, aki hétköznapi életet él, nem pedig bombákkal béleli ki a kabátját belülről. Maguk az arabok abszolút nem büszkék arra, hogy a világ mind egy szálig mindenre elszánt, mobiltelefonon hablatyoló, fejükön asztalkendőt viselő terroristának gondolja őket.
Olyannyira annak gondolják őket, hogy amikor a jordán barátnőm meglátogatta a Budapesten dolgozó barátját, a repülőtéren majdnem hazairányították, amikor vízipipába való dohányt találtak a csomagjában. Hozzáteszem, igen magas minőségű, gyümölcsízű dohány volt (elszívtuk).
Volt szerencsém a jordán életstílushoz, és abszolút a hagyományos mediterrán vonalat követik, vagyis éjjelekig ébren vannak, az utcán (is) élik az életüket, a közösség, a családi és baráti kapcsolatok teljes elsőbbséget élveznek. Gond nélkül beállítanak egymáshoz bármikor, legyen az reggel vagy este. Csak összehasonlításképpen, Magyarországon sok családban halálos sértés vacsoraidőben meglátogatni valaki, mert akkor „már késő van, és különben is szedni kell neki is”. Ismerős, ugye?
Említésre méltó még a férfi-női kapcsolat is az arab világban. Most nem szándékozom megoldani ezt a problémakört, csak vázolok néhányat az idevágó véleményemből. Mint említettem, az arabok ugyanolyan emberek, mint mi magunk itt a gőgös és ódon Európában. Ugyanúgy szeretnek és vágyakoznak, és ugyanúgy megtesznek bármit, amit mi is. Néhány országban persze nagyon szigorúan vallásos kötöttségek között élnek, de sok arab ország mára liberális és igencsak felvilágosult. Például nem az iszlám, hanem az európai jogrendszert követik.
A fiatal értelmiségiek egyre haladóbb szellemben élik az életüket. Mivel a család nagyon fontos szerepet játszik az életükben, és a rokonok együtt élnek, így a válás nem olyan gyakori, mint Európában. Gyerekben öt a minimum, egy háromgyermekes család már kicsinek számít, és sajnálkozva kérdezik a szülőket, hogy hát miért nincs több?
Ízelítőül álljon itt ennyi az emberekről, és most nézzük meg a nyelvüket! Az arab nyelv a sémi nyelvcsaládban tartozik, úgyis mint a héber vagy az arámi, de mind közül az arab a legnagyobb a maga 250 milliós beszélőközösségével. Egy ilyen méretű emberhalmazban a legtermészetesebb dolog, hogy különböző nyelvváltozatok alakulnak ki, így van ez esetünkben is. A távoli arab országok lakói nem értik meg egymást, vagy csak nagyon nehezen, hiába beszélnek egy nyelvet. Több nagy régióra lehet osztani az arab nyelvet, pl. Algéria – Líbia – Marokkó, Öböl-államok, Libanon – Jordánia – Szíria – Palesztína. Jordán barátaim meglehetős lenézéssel beszéltek az Öböl-államok lakóiról, akiket iskolázatlan, pénzzel teletömött bigott társaságként írtak le. Lehet ebben valami, hiszen ezekben az országokban még mindig jellemző az iszlám törvénykezés (úgyis mint levágják a rajtakapott tolvajok kezét. Tényleg le, és tényleg a kezét).
Hogy mégis képesek egymást megérteni az arab világban, az az irodalmi, sztenderd arabnak köszönhető, másnéven a fuszhának vagy rasmy-nak. Ezt a változatot csakis írásban használják, illetve abban az esetben, ha nem értik egymás nyelvváltozatát. Az újságok, levelek, irodalmi alkotások, a Korán mind-mind a fuszha változat szerint íródtak és íródnak ma is. Kulturális közvetítő nyelv is volt, az arab tudósok ezen a nyelven írták orvosi, asztrológiai, matematikai, földrajzi munkáikat az ókorban és a középkorban. Szakrális nyelvnek tartják, szorosan kötődik az iszlámhoz, hiszen a Koránt csak a klasszikus arab nyelven lehet tökéletesen megérteni, fordításokkal ne is próbálkozzunk, mondják ők, imígyen őrizhető meg Allah kinyilatkoztatásainak teljessége és szépsége. A modern irodalmi arabhoz képest, amely a klasszikus Korán-béli arabon alapul, ez a változat körülbelül 1300 éve változatlan.
A köznapi arab (ghear rasmy) a társalgások nyelve, de ez sokban különbözik a fuszhától. Minden országnak, régiónak megvan a maga változata, és minél távolabbi területekről van szó, annál kevésbé értik meg egymást. Ez a változat írásban nem jelenik meg, csak a beszélt nyelvben. Tehát hogy jól értsük: olyasmiről, mint arab nyelv, nem beszélhetünk. Hiszen van a klasszikus arab, a Korán szent nyelve, van a modern irodalmi arab, amely napjainkban az írott nyelvváltozatként szolgál, és vannak a beszélt nyelvváltozatok. Arab legyen a talpán, aki ezt megérti.
És most következzék egy csipetnyi tipológia, a kollégák és a lelkes amatőrök örömére. Az arab ugyanis erősen flektáló nyelv. Ezen a ponton akkor felejtsük el, amit kezdő angol nyelvleckéken tanultunk a flektálásról (swim-swam-swum, ugyan már), mert az arabok ezt (is) komolyan gondolják. Náluk ott kezdődik a flektáló jelleg, hogy majdnem minden ige és főnév visszavezethető a saját három mássalhangzóból álló szógyökére. Tehát adott egy pár hangzóból álló alap, amelyből nagyszámú alak képezhető, például magánhangzók hozzáadásával. Ütős példaként megnézhetjük az s-l-m gyököt: islam, muslim, salam (béke), salama (biztonság), és ez még csak a jéghegy apró csúcsa.
Az arab ábécé alfabetikus, hasonlóan a latin betűs ábécéhez. 28 mássalhangzóval, 2 mellékjellel és 3 magánhangzóval gazdálkodnak okosan. Igazi jelük csak a mássalhangzóknak van, a két mellékjelet (melyek közül az egyik szó belseji szünetet (pl. Qur’an, Korán), a másik szóvégi „a” hangot indikál) épp csak odarajzolják, a három magánhangzót pedig pláne csak egy-egy vonással ábrázolják, de általában azzal sem. A Próféta nevét például „Mhmd”-ként írja minden becsületes arab.
Írásban minden mássalhangzónak három alakja van, attól függően, hogy a szó elején, belsejében vagy a végén áll. El ne felejtsük, hogy jobbról balra írnak, mint az ókori föníciaiak és kezdetben a görögök.
A mássalhangzók közül sok az emfatikusan, vagyis nagy nyomatékkal képzett hang, emiatt hangzik úgy az arab beszéd, mintha folyton dühösen vitatkoznának vagy terrorista-akciót szerveznének éppen, pedig dehogy.
Ez az emfatikus vonás azzal van kapcsolatban, hogy az arab nyelv, a modern változat éppúgy, mint a klasszikus, rendkívül költői és gazdag. Emiatt, és nem az állítólagos nyelvtani bonyolultsága miatt számít nehéz nyelvnek. A legszebb példák erre a költőiségre a köszönések: Sabah al-khair (Jó reggelt!), melyre a válasz: Sabah An-nur (NEked is fényeset!), és az As-salaamu alaykum, vagyis Béke legyen tevéled!
Következzék pedig néhány, megfelelő helyzetben életmentő arab kifejezés:
InshaAllah - Allah akarata szerint (fog történni), ha a Nagyszakállú is úgy akarja.
MashaAllah - Allah akaratából (történt), valamint "Allah megvédelmez", pl. a szemmelveréstől, ha kék vagy zöld szemű emberekkel találkozunk.
Alhamdulillah - Köszönet, hála Allahnak.
Marhaba - Szia, üdv néked! Nagyjából olyan köszönés ez, mint nálunk a Helló, univerzális és semleges.
Yallah! – Gyerünk! (szinte mindig, mindre használható, és előszeretettel használják is).
Habibi – kedvesem, vagy szerelemem, de az egyik kedves jordán barátom például válogatás nélkül mondja mindenkinek, úgyis mint a férfi pincéreknek, mert ettől jelmondása szerint jobb emberré és hívővé válik. Tehát nem csak intim kapcsolatokban, hanem jófejségől is mondhatjuk, ha elég bátrak vagyunk.
Bahebbak (férfinak)/bahebbek (nőnek)– szeretlek!
Ajánlott bejegyzések: