2009.05.08. 23:15 Hartree-Fock Cares

A héber nyelv története - avagy: "Minden, amit tudni akarsz az ivritről, de sosem merted megkérdezni"

Vigyázat! Keményen átpolitizált téma következik!

 

Nem mindennap alakulnak meg újra olyan országok, melyek a megelőző kétezer évben nem léteztek. Ennek megfelelően hibahatáron belül nulla az olyan turisták száma, akik asszír, föníciai vagy babiloni útlevéllel a zsebükben kóvályognak a Váci utcán. Az ókori birodalmak törvényszerűen lehanyatlottak (kivéve az idegesítő Kínát), és az esetek nagy részében előbb-utóbb követte őket a nyelvük is, ezért kell a föld alól előtúrni olyan rég elfeledett nyelvek és kultúrák maradványait, mint a sumer meg az egyiptomi. Ehhez képest köztünk élnek egy háromezer-ötszáz éves félnomád törzsszövetség állítólagos leszármazottai, amelyet sorra tönkrevert-elhurcolt-szétszórt minden hatalom, ami csak számított az ókori közel-Keleten. Merenptah fáraó például az i. e. 13. században így dicsekedett egy jókora kőoszlop széljegyzetén: „Kánaán népe nyomorult fogoly (...), Izrael puszta, magva nincs többé.” Mégis, ugye manapság többet hallani Mózesről, Jézusról, Jaffa narancsról, Uzi géppuskáról, krav magáról, Hummus bárról, vagy akár az idétlen Uri Gellerről, mint Merenptah fáraóról. És szép számmal láthatunk a Váci utcában snájdig napbarnította kockahasú fiatalembereket és dróthajú, feszes seggű katonaviselt leányokat grasszálni, akik az Ószövetség szent nyelvén vitatják meg az aktuális ingatlanárakat. De azon-e? Mi a mai Izrael nyelve, és hogyan jött létre?

 

 

A héber a bibliai korban

A Bibliánál régebbi héber nyelvemlékeket is ismerünk, hiszen az elmúlt évszázadban rengeteg írott cserepet, agyagtáblát, falfirkát kikotortak a régészek a (Szent)földből. A legkorábbi nyelvemlékek i. e. 1000 körülről származnak, azaz Dávid király (ki parittyával veré agyon Góliátot) korából. Az egyik legősibb konkrétan egy olyan agyagtábla, ami valószínűleg egy óhéber kisiskolás házi feladata lehetett, ugyanis egy gyerekes mondóka van belekarcolva, ilyesmik, hogy „Két hónap vetés, két hónap aratás (...) Mindig éber a kis héber, Móricka az éceszgéber.”

 

A gezeri agyagtábla a mondókával (i.e. 10. sz.)

 

Az ilyen feliratok nyelve már egyértelműen héber, tehát elkülönül az egyébként elég közeli nyelvrokonoktól, a szintén a nyugati sémi nyelvek közé tartozó föníciaitól és arámitól (szírtől). Az írásnak viszont, amint látjuk, még semmi köze sincs a mostani szögletes héber betűkhöz; ez a protosémi írás, ami tulajdonképpen ugyanolyan, mint a föníciai. Természetesen ezt is, mint arrafelé mindent, jobbról balra írták, csakúgy mint ma. (A görögök is így tettek, amíg a pergamen és a tinta korában rá nem jöttek, hogy a jobbkezesek ezzel írás közben elmaszatolják a tintát.) A Bibliát szó szerint értelmezősebb olvasóink jogosan kérdezhetik, hogy hogyan lehet, hogy egy Dávid király korabeli írás a nyelv régebbi állapotát dokumentálja, mint mondjuk Mózes öt könyvének (a Tórának) a nyelvezete, ami jóval régebben játszódik? Hát bizony úgy. A nyelvészeti vizsgálatok egyértelműen megmutatják, hogy a héber Biblia (a keresztény Ószövetség) viszonylag későn, az i. e. 3.-2. században állt össze több szóbeli hagyományból, és így eshetett, hogy pont a Teremtés könyve az egyik legkésőbb keletkezett rész, a Bibliában fellelhető legrégebbi nyelvváltozatot pedig a Bírák könyvének néhány strófája, a Debóra-ének őrzi, de az is „csak” az i. e. 8. századból való.

 

A héber nyelv és írás fejlődésén érthetően nyomot hagyott Izraelnek és Júdának, a két ókori zsidó államnak siralmasan gyalázatos geopolitikai helyzete. Ez a fél-Dunántúlnyi régió természetes átjáróház Mezopotámia, Észak-Afrika és Anatólia között. Ennek megfelelően módszeresen aprították, tizedelték, keverték, ki-be telepítették az itteni népet az egyiptomiak, asszírok, babiloniak, perzsák, makedónok, görögök, és végül, de nem utolsó sorban a rómaiak. Az Új-asszír Birodalom közvetítő nyelve az arámi volt (Arám = Szíria), és ez is maradt Mezopotámia lingua franca-ja jóval a birodalom hanyatlása után is. Az arámi szerepe a mindennapi kommunikációban egyre nőtt, azért is, mert mind az asszír, mind a babiloni hódítók előszeretettel telepítettek ide-oda mindenféle népcsoportot hatalmas birodalmaikban, hogy ezzel is gyengítsék az esetleges szakadár mozgalmakat. Így kerültek Izrael királyságának kitelepített lakosai helyére a később szamaritánusoknak nevezett idegen etnikai elemek is, akik nem értettek héberül, úgyhogy velük kizárólag arámiul tudtak kommunikálni a maradék izraeli és júdai őslakosok. A görög uralom és kereskedelmi kapcsolatok következményeként a koiné, a standard ógörög is rohamosan terjedni kezdett, és a római hódítás után is ez maradt a Földközi-tengeri térség felé a fő közvetítő nyelv (nem a latin). Ezzel együtt megjelent a „hellenizált”, görög kultúrájú és nyelvű, de zsidó vallású izraeli lakos új embertípusa is. Így Jézus korában (gyk.: 1. század) már minden bizonnyal egy full háromnyelvű (héber, arámi, görög) társadalmat találunk a térségben.

 

Az egyik Holt-tengeri tekercs részlete (i.e. 1.sz.). Már kvadrátírás, de az

Úr nevét (y-h-w-h), amit tilos volt kimondani, továbbra is a protosémi jelekkel írták (nyíl).

 

Nem is olyan rég még széles körben uralkodott az a nézet, hogy ekkorra a héber, mint beszélt nyelv már teljesen eltűnt, és csak mint szakrális, liturgiai nyelv élt tovább. De az 1947-ben előkotort holt-tengeri tekercsek, amik az i. e. 1. század körül születtek, tehát a Jézus előtti nemzedék hozhatta őket létre, mást mutatnak. Ezek már a mostanival megegyező kvadrát (négyzetes) jelekkel íródtak, melyeket még az i. e. 3. században, Júda politikai-vallási elitjének babiloni száműzetésekor tanultak meg és vettek át a héber bölcsek. A holt-tengeri tekercseket tehát minden mai izraeli kisiskolás röhögve fel tudná olvasni. Ezek az iratok több bibliai szöveget is tartalmaznak, például Jesaja (Izajás) próféta könyvének részleteit, de nem a tradicionális, a Bibliából ismert nyelvváltozatban, hanem egy újabb, kicsit egyszerűbb héber nyelven. Márpedig fejlődni csak az élő, beszélt nyelvek szoktak. Egyre terjed az a nézet, hogy a hébert szépen fokozatosan halasztotta ki az arámi (úgy, mint mondjuk a skót vagy ír gaelt az angol nyelv) és csak valamikor az i. sz. 4. században tűnt el teljesen, mint mindennapi beszélt nyelv.

 

A héber, mint „szent nyelv”

 A Talmud, a rabbinikus Biblia-kommentárok gyűjteménye már jórészt arámiul íródott, az i. sz. 5-7. században, de az is világosan látszik belőle, hogy a héber irodalmi, bölcseleti nyelvként azért továbbra is fennmaradt. (Az arámit a térségben aztán ugyanígy kiszorította az arab, a muszlim vallás nyelve, de szír-keresztény körökben ma is használják az arámit, és a dél-szíriai Malula városában beszélt nyelvként is él.)

 

Csakhogy, mivel a 22 betűből álló, szinte kizárólag mássalhangzókat jelölő héber írás kevés támpontot ad a szavak helyes kiejtésére vonatkozóan, az embereknek, akiknek már nem ez volt az anyanyelve, komoly problémákat kezdett okozni a szent szövegek helyes kiejtése, ami a zsidó liturgia fontos eleme. Ezért a maszoréta (maszora = hagyomány) névvel illetett 7. századi galileai szakik bevezették a magánhangzók jelölését. A szent szövegek persze addigra már túl szentekké váltak ahhoz, hogy akár egyetlen betűt megváltoztassanak bennük, így nem az történt, hogy új betűket iktattak be, hanem a betűk alá-fölé-közé kis kisegítő jeleket, pontozást találtak ki.

 

Az Aleppói Kódex (i.sz. 10. sz.) részlete. Figyelem, pontozás!

 

De maguk a maszoréták sem beszélték már rendesen a hébert, ezért rengeteg olyan furcsa pontozás született, ami szinte teljesen biztos, hogy a háromszáz évvel korábban beszélt nyelvtől abszolút idegen. Ilyen például, hogy mást ne mondjak, az ősi fővárosnak, Jeruzsálemnek a neve. Ez így néz ki leírva: ירושלים (y-r-w-sh-l-y-m), sőt, régebbi nyelvemlékekben (cserépdarabokon): ירושלם (y-r-w-sh-l-m). Az európai nyelvek a görögön keresztül vették át a város nevét, ebből jön a latin Hyerosolima, az angol-német Jerusalem stb. A szír-arámi nyelv pontozása is a Yerushalem (Jerusalém) kiejtést mutatja, tehát minden esetben egyetlen magánhangzó van a két utolsó mássalhangzó, az „l” és az „m” között. és ha a fenti betűkre ránézünk, józan paraszti ésszel azt gondolhatjuk, hogy így kellett lennie a héberben is. Erre mit mondanak a maszoréták? Azt, hogy Yerushalayim (Jerusálájim). Ez lett a „hagyományos” kiejtés. Miért? Mert az „ájim” végződés a héberben a „kettes szám”, azaz olyan dolgokra alkalmazott többes, amiből kettő van. Például: jád – kéz, jádájim – kezek (kettő). Na mármost tudvalevőleg Jeruzsálemből is kettő kell legyen, az egyik, ami itt van a Földön, a másik pedig ama Mennyei Jeruzsálem, és ezek elválaszthatatlanul összetartoznak. Ezért kijár neki a kettes többes. De lehet, hogy csak a két városrészre akartak ezzel utalni. Ilyen ideológiák alapján osztogatták a magánhangzókat a maszoréták, és ez lett a héber standard vokalizációja.

 

A héber nyelv funkciója a középkori zsidó életben aztán olyan lett, mint a latiné a kereszténységében. Az egymás nyelvét nem beszélő, a földközi-tengeri térség és Európa távoli részeire szakadt zsidók tudtak egymással így levelezni, sőt még beszélni is, amellett, hogy természetesen a liturgia nyelve is ez maradt. De ahogy telt-múlt az idő, akárcsak az egyházi latinnál, itt is elkezdtek szépen beszivárogni a befogadó országok nyelvének sajátosságai, elsősorban a hangzók kiejtése terén, és jól külön is vált a közép-kelet-európai askenázi (Askenáz kb. a Német-Római Birodalom területének héber neve), és a 15. századig arab fennhatóság alatt álló Spanyolországban (héberül Szfárád) élő szefárd zsidók héber kiejtése. Az arabos közeg miatt az utóbbiak nyilván jobban meg tudták őrizni a nyelv sémi jellegét mind a struktúra, mind a hangzókészlet terén. Az askenázik viszont teljesen az európai fonológiát vették át.

 

Maimonidész gyönyörű kódexe (12. sz.). Szefárd cucc.

 

Itt van például az arab szakos hallgatók réme, az „ájin” hang (ע), egyike a kevés magánhangzószerűségnek, amit a pontozatlan héber is jelölt. Helyes, „arabos” ejtése intenzív ínyvitorla- és garatmunkát követel meg a felhasználótól, nagyon hasonlatosan a hányás előtt hallatott utolsó nyögéshez. Na persze ez az elsők között tűnt el a német és szláv nyelvterületen szocializálódó askenázik repertoárjából, és egyszerű, kutyaközönséges „á” „e” vagy „i” hang lett belőle. Aztán a szefárd gargalizálós „gh” helyett megjelent náluk a sima, kemény „g”. Az askenázik rászoktak továbbá, hogy a צ jelet „c”-nek ejtik a korábbi „sz” helyett. A szefárdok meg elkezdték a ר betűt olaszosan-spanyolosan pörgő „rrrr”-nek ejteni, míg az askenázik csak a tüdőbajos franciás uvuláris módon hörögték. Az angolos-pöszés ת („th”) az askenáziknál néha „sz” lett, a szefárdoknál pedig „t”, és ezzel náluk a kiejtése megkülönböztethetetlenné vált a ט („t”) betűétől. A legszembetűnőbb különbségek azonban a csak pontozással jelölt magánhangzók esetében mutatkoztak. Ezek tételes felsorolása helyett inkább csak annyit mondok, hogy ugyanazt az imasort az askenázi úgy mondja, hogy „Bórukh ató Adojnoj, melekh hóajlom”, miközben a szefárd valahogy így: „Bárukh átá Ádonáj, melekh háolám”.

 

A közép-kelet-európai zsidó közösségek a mindennapi életben többnyire a jiddist, a német egy kreol változatát kezdték beszélni a középkorban, a szefárdok pedig a spanyolból hasonló módon kialakult ladino (judezmo) nyelvet. Ez azért lesz lényeges, mert azok, akik a 18. század második felében aztán a nagy zsidó felvilágosodás (hászkálá) keretében nekiláttak a héber irodalom és tudomány nagy megújításának, és „világiasításának”, többnyire jiddis nyelvre huzalozott agyat hordtak a fejükben.

 

A nyelvújítás

A héber nyelv 19. századi újraélesztése és reformja persze elválaszthatatlan a cionizmus eszméjétől, azaz egy szentföldi zsidó állam megalapításának gondolatától. Az emberek vallástól, nemzetiségtől függetlenül, csak a legdurvább helyzetekben kezdenek el hazájuk elhagyásáról fantáziálni. Ezért a korai cionisták szinte mindannyian a brutálisan antiszemita, időszakonként pogromokat is rendező cári Oroszország jiddis nyelvű zsidajai közül kerültek ki, de még ott is fantasztáknak nézte őket a többség, nem is alaptalanul. Mindenki megértette persze, hogy le akarnak pattanni az országból, nade, hogy egyesek szó szerint elgyalogoltak Belorussziából a török fennhatóság alatt álló Palesztinába, egy lepukkant, gyéren lakott sivatagi koszfészekbe, az már sok volt. És mindezt csak azért tették, hogy az askenázi „gettózsidó” szellemtől teljesen eltérő életformába vágva mocsarat csapoljanak és földet műveljenek egy életen át, de ezt emberi méltósággal tegyék, anélkül, hogy bárki cseszegetné őket. Ne feledjük, az 1860-70-es években. Hol volt még akkor Izrael állam? Még jóformán Németország és Olaszország sem létezett! Ezek az emberek tehát forrófejű megszállottak voltak, hovatovább agyament holdkórosok, hülyék. Az ilyenek szoktak igazán nagy dolgokat véghezvinni, például államot alapítani.

 

Nyelvében él a nemzet, ugye, és ha már a cionisták feltalálták a zsidó nemzetet, kellett hozzá zsidó nyelv is. Persze ott volt készen a jiddis, de a cionisták se véletlenül húzták el olyan messzire a csíkot a gettóból, amennyire csak lehetett. Számukra a jiddis a galut (száműzetés), a szolgai tétlenség, töketlenség és mujaság lenézett nyelve volt, és nem akarták, hogy az egyelőre még csak a legmerészebb álmaikban létező zsidó állam lakói pont ezen a nyelven hohmecoljanak. Érdekes alternatívák viszont felmerültek.

 

Herzl Tivadar (Theodor Herzl), aki a pesti Dohány utcában született, nem szenvedett pogromoktól, sőt kenyeret se nagyon kent meg egyedül, úgy elkényeztette az anyukája. De romantikus fiatalemberként (na ja, Jókai volt az egyik kedvenc írója) őt is magával ragadta az orosz fantaszták ügye, és befolyásos bécsi újságíróként aztán mindenkinél többet tett azért, hogy becsempéssze az európai politikai főemberek tudatába a cionista gondolat létezésének tényét, sorra járva az uralkodók és pénzemberek villáit. Na, ő például – ma már nagyon ironikusnak ható módon – a Vilmos császári Németországra tekintett mintaállamként, és a Judenstaat (Zsidó állam) című könyvében azt javasolta, hogy a német legyen az utópisztikus új ország államnyelve. Ezt a kis flörtöt azonban gyorsan elfelejtette, amint megismerkedett a héber nyelvújító mozgalommal. Rögtön rájött: ha egyszer a nép kétezer év után újra összeáll az ősi országában, és tiszta lappal újra indíthatja történelmét, csakis a héber nyelv lehet a megfelelő közös nevező.

 

Az egyik cionista úttörő, a belorussziai születésű Eliézer Jichák Perlman a Sorbonne-on végzett nyelvészként, és ő lett a héber (amit héberül úgy mondanak, hogy ivrit) Bessenyeije, Kazinczyja és még ki tudja ki mindenkije egy személyben. Fogta a Bibliát, meg az azóta létrejött szövegeket a Talmudtól a spanyol szefárd aranykor költeményein és kódexein át a Felvilágosodás héber irodalmáig, és elkezdett fejleszteni egy, a modern élettel összeegyeztethető szókincset. Ha valamire nem létezett kifejezés, képzett egyet a bibliai héberből, vagy kölcsönvett az arámiból, az arabból, ha meg ott sem volt, az oroszból, a németből vagy a franciából. Az így megalkotott szókincs egy része aztán később „elmúlt”, nem vette be őket a héber beszélők gyomra, és mást találtak ki helyette, de nagyon sok szó megmaradt, és döntő hatást gyakorolt a későbbi Izrael állam beszédére.

 

Eliézer Ben Jehuda épp nyelvújít.

 

A szóképzés terén Perlman szerencsére nagy tekintettel volt a héber sémi jellegének megőrzésére. A sémi nyelvek ugyanis brutálisan flektáló, azaz „hajlítgató” nyelvek, melyekben minden szónak megvan a maga, rendszerint három darab mássalhangzóból álló szógyöke, és amikor szavakat képzünk, a gyökök elé- és mögé ragadhat ez-az, és a gyökbetűk közötti magánhangzók is össze vissza „elhajolhatnak”, flektálhatnak, de a gyök megmarad. Ennek bemutatására lássunk néhány példát a כתב (k-t-b) gyök csavargatásával képzett szavakra, melyek mind az írás jelentésmezőjébe tartoznak:

 

katati כתבתי "írtam"
katata כתבת "te (fiú) írtál"
kata כתב "ő (fiú) írt" vagy "riporter " (fiú)
katteet כתבת "riporternő"
kattaa כתבה "cikk" (többes száma, ami női többes: katavot כתבות)
miḵta מכתב "postai levél" (többes száma, ami férfi többes: miḵtaim מכתבים)
miḵtaa מכתבה "íróasztal" (tsz. miḵtaot מכתבות)
ktoet כתובת "cím" (tsz. ktoot כתובות)
kta כתב "kézírás"
katu כתוב "írott" (női változata: ktua כתובה)
hiḵti הכתיב "ő diktált" (ha fiú. Ha nő, akkor: hiḵtiḇa הכתיבה)
hitkatte התכתב " ő (fiú) levelezett" (nő: hitkatḇa התכתבה)
niḵta נכתב "írva volt" (fiú)
niḵtea נכתבה "írva volt" (lány)
kti כתיב "betűzés" (mint főnév, fiú)
taḵti תכתיב "előszó" (m)
meutta מכותב "egy ember valakinek a levelezőlistáján" (meutteet מכותבת , ha nő)
ktubba כתובה "ketubah (zsidó házassági szerződés)"

Ebből talán érezhető, hogy ha találunk egy létező szógyököt, például a bibliai héberben, akkor viszonylag egyszerűen tudunk új szavakat generálni. Így születhettek a nyelvbe szépen beleilleszkedő kifejezések olyan modern dolgokra, mint például számítógép („máksev”), vagy laboratórium („meábádá”), amelyek még távolról sem hasonlítanak a "nemzetközi" computer, vagy laboratory szavakra.

De térjünk vissza Perlmanhoz! Ő is megpattant Európából és Jeruzsálembe költözött 1881-ben feleségével együtt, ahol fölvette az Eliézer Ben Jehuda óhéber-stílusú nevet, és attól kezdve gyakorlatilag meg se szólalt jiddisül. Már ott született meg gyermekük, Ben-Cion Ben Jehuda, az első ember, akinek már az (új) héber lett az anyanyelve. Nem vicceltek: amikor Eliézer egyszer azon kapta feleségét, hogy jiddis altatódalt merészelt énekelni a gyereknek, nagyon csúnyán kiosztotta, és nem engedte be maga mellé aludni. A szóképzés, szóteremtés előrehaladását nyilván serkentette, amikor a kisgyerek végre elkezdett beszélni és a „Mi ez?” (héberül: „Má ze?”) korszakához ért, ami még kiforrt nyelveket beszélő szülők számára is iszonyú fárasztó. Itt meg szegény apukának a legrandomabb dolgokra kellett mindenféle szót kitalálnia, úgy, hogy lépést tartson az információra vágyó, állítólag naponta 10-15 szót is megtanulni képes gyermeki aggyal. Könnyen lehet, hogy Ben Jehuda életének ezen szakaszában „jött be” a sok angol meg orosz jövevényszó a héberbe – nem volt idő a toporzékoló gyerek mellett Bibliát meg Talmudot bögyörőzni.

 

Most akkor rendes sémi nyelv a héber, vagy mi?

A szókincsnél fontosabb kérdés, hogy vajon az a tény, hogy az „alapító atyák” mind tanult nyelvként beszélték a hébert, és egyébként a jiddisen és ilyen-olyan szláv nyelveken nevelkedtek, mennyire hagyott nyomot a mai Izrael beszédében? Az biztos, hogy például a mostani hangzókészletben erőteljesen kiütközik a korai telepesek askenázi volta, annak ellenére, hogy Ben Jehudáék tudatosan törekedtek arra (ma talán úgy mondanánk, sznobizmusból, illetve megint csak a gettó-gyűlölettől vezérelve), hogy a nyelv szefárd vokalizációját használják, mert az talán közelebb áll az „eredetihez”. Ez többnyire sikerült is, ami a magánhangzók ejtését illeti: az izraeli valóban „Bárukh átá...”-san mondja az áldást Dohány utcai „Bóruh ató...”-val szemben. De a mássalhangzók, és ama nevezetes „hányás előtti” ע ejtésében mindmáig domináns az európai fonológia, annak ellenére, hogy a lakosság számarányait tekintve az askenázi dominancia már megszűnt. Nyilvánvaló, hogyha az első telepesek anyanyelve arab lett volna, hangjaiban is sokkal sémibbé vált volna a nyelv, de hát nem így történt. Az arab országokból csak az 1940-es évek végén kezdték elkergetni a zsidókat, ők akkor érkeztek tömegesen Izraelbe.

 

Ehhez kapcsolódik egy személyes élményem is. Ne firtassuk, hogy milyen előzmények után, de tény, hogy négy évvel ezelőtt egy nemzetközi táborozás utolsó éjszakáján erősen illuminált állapotban úgy döntöttünk egy izraeli szobatársammal, hogy ruhában beállunk a zuhany alá, és hangosan elüvöltjük az izraeli himnuszt. Miután ez megvolt, a srác teljesen kiakadt, mondván, hogy nekem, aki kemény fél év héber tanulással büszkélkedhettem, „jobb a kiejtésem”, mint neki, akinek ez az anyanyelve. Ez nyilvánvaló marhaság, feleltem, nagyon részeg vagy, mert egy anyanyelvi beszélőnél senkinek nem lehet „jobb” a kiejtése. Később kiderült, hogy az van a háttérben, hogy az ő nagyszülei Irakból menekültek Izraelbe, és az iraki zsidók ott is egymás közt házasodtak, így a srác nem a „hivatalos” askenázi mássalhangzókat szedte föl kisgyerekként, hanem az egyébként sokkal szebb és sokkal „sémibb” arabos vokalizációt. Aztán az ármánykodó askenázi gyerekek nyilván szétszivatták emiatt a fejét az iskolában. Én meg, aki Kelet-Európában „cserepedtem föl”, Theodor Herzl szülőházától másfél kilométerre, persze gond nélkül tudtam produkálni a „megfelelő” hangokat.

 

Az I. világháború után szétszedett Oszmán Birodalom britek kezére került része, a történelmi Szentföld. Az angolok kettéosztották: a sötétebb barna lett az 1946-ban függetlenné váló (Transz-)Jordánia, a világosbarna pedig Palesztina. Utóbbiban 1921-től a héber és az arab lett a két hivatalos nyelv, és itt alakult meg 1948-ban Izrael állam.

 

Egy szó mint száz, a telepes-bevándorló-menekült társadalmak (mint amilyen például az USA is) nyelvi fejlődésében nagyon nagy súllyal esik latba, hogy az adott szociális keretet létrehozó első telepesek milyen nyelvet, nyelvváltozatot beszéltek. Nade, a héber esetében ez vajon nyomot hagyott a nyelv szerkezetében is? A legszélsőségesebb álláspontot ebben a kérdésben kétségtelenül Paul Wexler, a Tel Avivi Egyetem nyelvészprofesszora képviseli, aki olyan kijelentésekkel szereti borzolni a kedélyeket, hogy a mai izraeli egy „judeo-szorb” nyelv, tehát valamiféle szláv vázra ültetett sémi szókics, és kész. Ez a szöveg kísértetiesen hasonlít az olyan kijelentésekre, melyeket néhány magyar nyelvész is megenged magának a fehér asztal mellett néha, a román nyelvvel kapcsolatban. Azonban, ha a nyelv olyan alapvető jegyeire gondolunk, mint a már említett flektáló jelleg, illetve, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a mai izraeli iskolás gyerekek számára a bibliai héber (ami tuti nem „judeo-szorb”) nem idegenebb és érthetetlenebb, mint mondjuk nekünk Balassi nyelve, legalábbis finomítanunk kell ezen a kemény állításon.

 

A Wexleren kívüli nyelvészek körében olyasféle konszenzus van érvényben a kérdésről, hogy az izraeli héber igenis sémi struktúrájú, és alapvető szerkezetét és szókincsét tekintve azonos a bibliai héberrel. Persze, a Bibliára, és a későbbi filozófiai irodalomra is igaz, hogy alig van bennük például párbeszéd, hiszen ezek narratív elbeszélések. Ezért igaz, hogy rengeteg élőnyelvi formát a semmiből kellett megteremteni – nyilván ezekre alapozva mondja Wexler is azt, amit. De az általa észrevételezett strukturális egyezések a szláv nyelvekkel inkább olyasmik, mint a rengeteg germanizmus a magyar nyelvben. Amitől persze a magyar sem lesz „germán nyelv, ugor, török és szláv szókinccsel”. A nyelvészek többsége szerint az izraeli héber sémi-indoeurópai hibrid, abban az értelemben, hogy sémi jellegű a logikája és a szókincsének nagy része, viszont indoeurópai a fonológiája, amivel nehéz nem egyet érteni. Mindez egyébként elmondható a marokkói arabról, vagy még inkább a máltai nyelvről is, ami az EU egyetlen sémi hivatalos nyelve (kemény 370 000 ember beszéli, nagyon érdekes, valaki írhatna róla!).

 

Izrael fiatal ország, ráadásul bevándorló-társadalom, és egy példátlan kísérletet valósít meg egy ókori nyelv újraélesztésével – eddig sikeresen. Ez a dinamikus, felgyorsított fejlődés nagyon érdekes megfigyelési terep a nyelvészet számára. Befejezésül hadd illesszek be ide egy gondolatot kedvenc modern izraeli írómtól, Ámosz Oztól:

 

A modern héber nyelv ma olyasformán fejlődik, mint az angol I. Erzsébet korában. Olyan mint az olvadt láva - ami úgy értendő, hogy az író, költő roppant szabadságot élvez, mikor új szavakat, formákat talál ki. Amikor az Erzsébet korabeli angolról beszélek, természetesen nem állítom azt, hogy minden író egy új Shakespeare. Pillanatnyilag Tel Avivban egészen biztosan nincs több féltucatnyi Shakespeare-nél. De óriási a kísértés arra, hogy szabadon, tetszésünk szerint formáljuk a nyelvet... Ha szükségem van egy szóra, ami nem létezik, megalkothatom én magam, hozzátéve egy bibliai szóhoz egy elő- vagy utótagot. Egyszer egy taxisofőr, akinek fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, egy olyan szót használt beszélgetés közben, amit én találtam ki. Ez a legtöbb, ami a halhatatlanságból juthat egy embernek. Lehet, hogy a könyveimet holnapra már elfelejtik, de ez a szó élni fog, minden bizonnyal addig, amíg maga a nyelv.”

_______________________________________

 

Ez meg itt, jutalmul azoknak, akik végigolvasták: Ariel, de nyugi, nem a Sharon...

 

 

3 komment


süti beállítások módosítása