Nyelvesztelen

Vajon kinek szólnak Shakespeare szonettjei?

„To me, fair friend, you never can be old”, ezzel a sorral kezdődik a 104. szonett. Magyarul ez körülbelül annyit jelent, hogy Számomra, kedves barátom, soha nem fogsz megöregedni.

Szabó Lőrinc fordításában:

Nem öregedsz szememben, szép barátom:

Amilyennek először láttalak,
Ma is oly szép vagy: fagyával a fákról
Három tél szórt le három dús nyarat,

Ki a címzett? Ki ez a barát? Egy férfi vagy egy nő?

Karl Simrock a fenti sort 1867-ben „Für mich, Geliebte…”, Friedrich Bodenstedt 1873-ban „Für mich, Geliebter…” fordította, vagyis míg előző egy nőnek, utóbbi egy férfinak gondolta a szonett címzettjét. Magyarul mind én, mind Szabó Lőrincz egyszerűen barátnak fordítottuk, se nem nőnek, se nem férfinak. Vajon melyik fordítás a kifejezőbb? Melyik nyelv ad pontosabb információt a címzett kilétéről?

Összehasonlítva a német példákat a magyarral, egy nyelvsajátos jelenséget tapasztalunk: míg a németben a nyelvtani végződésekből egyértelműen kiderül a biológiai nem, a magyarban – és egyelőre az angolban - nem derül fény a kilétére.

Nézzük meg a következő példát:

- Szereted ezt a lányt? - kérdezte.

- Igen, számomra ő a nagy ő.

Ha angolra akarjuk fordítani a fenti példát, akadályba ütközünk, mert nem tudjuk, hogy a he vagy a she személyes névmást válasszuk, vagyis az előző példához hasonlóan, nem derül ki, hogy egy férfire vagy egy nőre gondolt a szerző. A németben ugyanez a helyzet, és még számos nyelvben, szinte az összes indoeurópai nyelvben. Ezekben a nyelvekben külön grammatikai eszköz van a nemi különbségek kifejezésére, a szakirodalom ezeket a nyelveket nemileg explicit nyelveknek nevezi, míg más nyelvekben - mint például a magyar - nem jelenik meg a természetes nem (s_ftn3exus) nyelvtanilag kifejezve, ezeket a nyelveket nemileg implicit nyelvnek nevezzük. A magyar a nyelvtani nem (genus) szempontjából tehát semleges.[1]

Melyik típus a jobb? Vajon a nyelvtani nem kategóriája segíti-e, avagy gátolja az emberi gondolatok pontosabb, szabatosabb, árnyalatosabb kifejezésének lehetőségeit?

Mondhatjuk, hogy a természetes nem jelölése az anyagvonatkozású szavak feladata, nem pedig a nyelvtani kategóriáké. Az anyagi szavak a magyarban is világosan megkülönböztetik a két nemet (férfi - nő, hím - nőstény, kan - koca, bika - tehén, csődör – kanca stb.).

A nyelvtani nemmel dolgozó nyelvek - mint például a német és az újlatin nyelvek - azonban nemcsak az anyagneveket, hanem minden főnevet, melléknevet, névelőt és névmást is ellátnak nyelvtani nemmel, pedig ennek sokszor semmi köze nincs a természetes nemhez.

Nézzünk meg először a főneveket! A nyelvtani nem meghatározásának két mozgatórugója van a németben. Az egyik a szótanilag (morfológiailag) motivált végződés, ilyen például a

–schaft vagy az –ung végződés, ezek mindig nőneműek (die Bekanntschaft ’ismeretség’, die Präsidentschaft ’elnökség’, die Umgebung ’környezet’, die Übung ’gyakorlat’); sok esetben viszont ingadozás figyelhető meg a nyelvtani nemben, például a –tum, a –sal vagy a –nis képzők esetén,  (das Eigentum ’tulajdon’ de der Reichtum ’birodalom’; das Siechtum ’öregkori gyengeség’, de der Irrtum ’tévedés’, das Schicksal ’sors’, de die Drangsal ’gyötrelem’, die Mühsal ’fáradság’, die Trübsal ’szomorúság’, das Ärgernis ’harag’, de die Verdammnis ’kárhozat’, das Verhängnis ’vkinek a veszte’, de die Bedrängnis ’szükséghelyzet’, das Vermächtnis ’végrendelet’, de die Ersparnis ’megtakarítás’, das Verzeichnis ’lista’, de die Erlaubnis ’engedély’, das Verständnis ’megértés’, de die Kenntnis ’ismeret’, das Verhältnis ’viszony’ és die Bewandtnis ’helyzet’…

A másik mozgatórugó a jelentéstani (szemantikai) motiváltság. Ez azokra a főnevekre jellemző, amiknél a biológiai nem határozza meg a nyelvtani nemet, pl. a férfi németül der Mann, a nő die Frau. Ám hogy a nemileg explicit nyelvek mennyire nem következetesek a nyelvtani nem használatát illetően jelentéstanilag sem, azt mi sem szemléltei jobban, mint pl. hogy a németben van még egy kifejzés a nőre: das Weib, ami ugye semlegesnemű, vagy ha például egy másik indoeurópai nyelvet veszünk: a latinban a női nemiszerv hímnemű (cunnus, i), míg a férfi nemiszerv nőnemű (mentula, -ae). 

De milyen okokra vezethető vissza ez az összeférhetetlenség?

Térjünk vissza pár gondolat erejéig a Wieb-ra. A nyelvtörténészek abból indulnak ki, hogy az a germán szó, amiből a Weib kialakult, eredetileg fejkendőt jelentett, amit a férjezett asszonyok viseltek, vagyis egy dolgot (das Ding), tehát jelentésátvitel történt, ami együtt járt a nyelvtani nem átvételével, pontosabban megtartásával. Ez elég magyarázat lehet a semleges nemre. Egyébként a német anyanyelvűeknek semmi gondjuk nincs ezzel az ellentmondással – csak a külföldinek tűnik fel a morfológiai és szemantikai különbség -, sőt, a das Weib-ot sokkal inkább összekötik a szexualitással, mint a die Frau-t.

Láthatjuk tehát, hogy a nyelvtani nem kialakulásában a nyelvtörténetnek is jutott szerep. Viszont mivel a nyelv egy eleven entitás, ami folyamatosan szerveződik, folyamatosan változik, nagyon sok az ingadozás és a véletlen a nyelvtani nem kialakulásában. A németben a házépítés szókincséből átvett egyes latin jövevényszavak megváltoztatták a nemüket, a hímnemű  murus,- i a németben már nőnemű: die Mauer (ami talán a nőnemű die Wand ’fal’ hatása), ugyanakkor a latinban még nőnemű tégla és mész szavak (teglua, -ae; calx, -cis) a németben már hímneműek: der Ziegel, der Kalk.

Nincs viszont ilyen fantasztikus metaforamagyarázata annak, hogy miért hímnemű a der Teller ’tányér’ a der Becher ’bögre’, miért semleges das Meer ’tenger’, miért hímnemű a der Löffel ’kanál’ vagy nőnemű a die Gabel ’villa’, miért hímnemű a der Kessel ’vízforraló edény’ és nőnemű a die Schüssel ’tál’. Nincs olyan mélyreható szimbolika, ami magyarázatot adna arra, hogy miért der a Rat ’tanács’ és die a Tat ’tett’, miért der a Schmerz ’fájdalom’ és die a Qual ’kín’, der a Kummer ’bánat’ és die a Sorge ’aggodalom’… és még sorolhatnám..

Hol itt a szabályszerűség? Szinte több a kivétel, mint az olyan főnév, ahol megfigyelhetjük a morfológiai vagy szemantikai motiváltságot a nyelvtani nemben.

A bonyolultságot csak fokozza, hogy a németben a nyelvtani nem a főneveken kívül a főnévvel egyeztetett névszókon is megjelenik, ami a legtöbb németül tanuló magyarnak rendkívüli kálváriát jelent. A Die Suppe ißt man mit dem Löffel, die Nudel mit der Gabel und das Fleisch mit dem Messer. példa a következőképpen hangozhat a kezdő nyelvtanuló fejében: A nőlevest hímkanállal, a nőtésztát nővillával, a hímhúst semlegeskéssel esszük.

Ezt még tovább bonyolítja, hogy a nyelvtani nemmel dolgozó nyelvek a jelzőt nemben (genus), számban és személyben (numerus), ahol pedig esetlak is van, ott esetben is (casus) egyeztetik a jelzett főnévvel. A Jedem Kind habe ich einen roten Apfel gegeben. mondat tehát a következőképpen hangozna: Semlegesmindegyik gyereknek adtam hímegy hímpiros almát.

Az esettel és számmal való egyeztetés azonban nem a nemileg explicit nyelvek sajátja: az uráli nyelvcsaládba tartozó finn is egyeztet pl. számban és esetben (tágasakban házakban), noha a nyelvtani nemet nem ismeri -, ugyanakkor az angol sem csak számban egyeztet, hanem esetben is, csak az esetragok az elmúlt századok során lekoptak.

Menjünk még tovább! Mennyire motivált a nyelvtani nem metaforikusan?

A latinban a tenger semleges nemű (mare, -is), az olaszban már hímnemű (il mare), a spanyolban és a portugálban az évszázadok során váltakozott, hol hímnemű volt, hol nőnemű, a franciában nőnemű. Miért ez az ingadozás? Egyes nyelvészeink szerint a nőnemű alakban a tenger, mint egy szeretett, szeszélyes, veszélyes nő jelenik meg. Más nyelvészek szerint a nőnemű alak oka a tenger és a szárazföld (terra, -ae f[2]) szoros kapcsolata.

Nézzünk meg néhány másik példát! A latinban a Nap (sol, -is) hímnemű, a Hold (luna, -ae) nőnemű, ami a többi újaltin nyelvben is megmaradt, a németben viszont már die Sonne és der Mond szerepel, aminek különböző klímapszichológiai, valláspszichológiai, kultúrpszichológiai, nemzetpszichológiai okai lehetnek, ami további spekulációra adhat okot a biológiai és a nyelvtani nem közötti összefüggések vizsgálatában.  

Az antropomorfizmus[3] kétségtelenül hatásos erő a nyelvben is. Az angolban például a birtokos névmásban a lekopott grammatikai nem helyén megfigyelhető a metaforikus nem, amit a következő példa nagyon jól szemléltet.

He left the ship on Tuesday, and as it steamed away from the landing-stage he gazed after it regretfully. >> There she goes<<, he said.

(Kedden elhagyta a hajót. Amikor az újra kifutott, nem tudta megállni, hogy szomorú tekintettel ne nézzen utána. >>Ott megy<<, sóhajtotta.)

Nagyon érdekes a példa: ugyanazt a hajót ugyanis egyszer az it, máskor a she névmásokkal helyettesíti a szerző. Ez a metaforikus női nem azonban másol is megfigyelhető, így pl. az országnevekben:

Beer, the Bible, and the seven deadly virtues have made our England what she is.

A német is hasonlóan hű maradt a metaforikus nemhez bizonyos esetekben.

Gehört dieses Motorrad dir?

Ja, sie ist meine. Das Ding habe ich vor einem Jahr gekauft.

(Egyébként a magyarban is létezik ilyen metaforikus nem az élettelen dolgokra vonatkozó az személyes névmás ő-vel való helyettesítésekor.)

A fentiek ismeretében tegyük fel újra a kérdést: Vajon a nyelvtani nem kategóriája segíti-e avagy gátolja az emberi gondolatok pontosabb, szabatosabb, árnyalatosabb kifejezésének lehetőségeit?

A válaszom az, hogy igenis meg nemis. Mivel a nyelv beszélőin keresztül él, a szituációk és a kontextus gyakran annyi utalást adnak egy személy nemére, hogy ténylegesen felesleges a nyelvtani nemet még egy külön nyelvi jellel nyomatékosítani, főleg, ha az egyszerre több helyen megjelenik (vö. a jelzők egyeztetése a jelzett szóval), ugyanakkor fennállhat a bizonytalanság veszélye, hogy nem értjük meg a pontos üzenetet (vö. Shakespeare 104. szonettje).

Összességében elmondanám, hogy a nyelvnek, mint jelrendszernek, megvan az a sajátossága, hogy egyes jelek csak rejtetten (implicit) jelennek meg - jelentésüket csak a jelrendszerből, a többi jellel való viszonyukból lehet kikövetkeztetni (így Shakespeare friend-jének biológiai nemét) -, míg mások nyíltan (explicit).kifejezésre jutnak (mint a die Frau-ban a biológiai nem). Ez a nyelv ökonómiájának a törvénye: nincs olyan nyelv, amiben minden egyes dolog jelölt lenne. Nyelvről nyelvre változik, hogy mi az, amit expilcit megfogalmazunk és mi az, amit nem kimondva (implicit) értelmezünk.

Egyes nyelvészek azon kijelentése, hogy az xyz nyelv a lehető legtökéletesebb, már a fentiek alapján sem állhatja meg a helyét, hiszen minden nyelv jellemzője a deficit és a redundancia, tehát valamiben híján vannak, másban viszont a felesleg jellemzi őket.