Nyelvesztelen

Valahányszor a kezem ügyébe kerül egy olvashatóan átírt középkori nyelvemlék szövege, újra és újra megdöbbent, hogy ma is milyen könnyen érthető a hat-hétszáz évvel ezelőtti magyar nyelv. Ha létezne egy időgép, amivel visszarepülhetnénk, mondjuk Nagy Lajos korába, Buda városába, szerintem egy-két nap alatt gond nélkül ráállnánk, hogy megértsük a helybeliek-korabeliek beszédét. Sőt azt is megkockáztatom, hogy kissé furcsa kiejtésünk és szép számú anakronisztikus kifejezésünk ellenére jól meg is értetnénk magunkat, és még csak nem is keltenénk különösebben nagy feltűnést. Persze volnának nehézségeink. Az első napokban valószínűleg sokat szenvednénk például azzal, hogy ne használjunk névelőket, ezek ugyanis csak a 16. században válnak majd általánossá a magyarban. Ugyanakkor, ha időturistaként azt gondolnánk (amint azt a távoli vidékeket járó magyar utazó gyakran hiszi), hogy kedvünkre „b…megolhatunk”, vagy mondjuk elküldhetjük Toldi Miklóst a k..va anyjába, mert úgysem érti, hát inkább hallgassunk, ha kedves az életünk. Bizony a „nyomdafestéket nem tűrő” kifejezések igen-igen régi kincsei nyelvünknek, és már akkori apáinkat is jogos büszkeség tölthette el nyelvünk példátlan gazdagsága okán ezen a téren. Ebben a posztban az ízes magyar „csúnya szavak”, szitkozódás és káromkodás történetéből szemezgetek, de rögtön az elején leszögezem, hogy csak a lelkes amatőr módján, mert nemhogy nyelvtörténész nem vagyok, de még csak bölcsészhallgató se. Viszont a csúnya beszédben meglehetős jártasságra tettem szert az elmúlt néhány évben, ezzel is ápolva édes anyanyelvünket.

Nem világos? Olvass tovább!

Nagy Lajos királyunk igen ütőképes és nagy hadsereget szervezett össze. Olyannyira, hogy még kölcsön is adhatott belőle háromszáz lovasíjászt barátjának, a Habsburg II. Albertnak az 1355-ös zürichi ütközethez. A nyugati krónikás bámulattal adózott lovagjaink teljesítményének, s nem bírta ki, hogy ne örökítse meg velőtrázó csatakiáltásukat, ami betűhív átírásban így fest: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwtattok werenkewth, ma yzzywk thy werthekheth.” És így hangzik: Veszteg kurvanőfia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket!

Nézzük csak mi minden van ebben! Először is, itt a „zar”. Azért kezdem ezzel, mert ez bizony ősi finnugor örökségünk része. A mordvinok meg a cseremiszek is ismerik az ennek megfelelő szóalakot, és hasonló értelemben használják, pedig ők egyáltalán nem is olyan közeli rokonaink. Magyarban az első írott előfordulása igen korai, egy 1130-40 körüli oklevélben már beazonosítani vélik. Luxemburgi Zsigmond korából, 1429-ből származik egy összeírás, melyben szerepel továbbá „Georgius Polczonzaro dictus” (Polczonszarónak nevezett György), akinek ragadványneve az első írásos bizonyíték a pottyantós budi használatára Magyarországon. Az értetlen kortársak még nem tudták felmérni az újítás hatalmas jelentőségét a személyi higiénia szempontjából, így Györgyöt csak egy gúnynévvel honorálták.

"polcz" - gravitációs illemhely a 15. századból

A csatakiáltásban is szereplő „kwrwa” eredete viszont nem teljesen tisztázott. Tény, hogy „prostituált” értelemben az összes környékbeli szláv nyelvben ismert, a szerbtől a lengyelig (pl. a lengyelben kurwa; magyar turisták vigyázat!). Tehát igen valószínű a szláv eredet, bár egyesek szerint az sem kizárt, hogy a magyarok terjesztették el a térségben. A „kúr” igénk azonban későbbi, pont a „kurva” főnévből választották le a magyar beszélők, a -va végződést határozói igenévképzőként érzékelve. A közhiedelemmel ellentétben a szónak nincs feltétlenül köze a latin curva (görbe, kanyar – vö. ’curve’ az angolban) kifejezéshez.

Bár két évszázaddal későbbi eset, de mégis ide kívánkozik az a friss felfedezés, hogy a késői reneszánsz zene legnagyobb európai mestere, a németalföldi Orlandus Lassus (avagy Orlando di Lasso), talán személyes élménye nyomán megzenésített és ezzel halhatatlanná tett egy hasonló magyar szitkozódást. Az 1570-ben megjelent motetta szövege (ami mellesleg disztichonban íródott) így hangzik:

Bestia curvafia pulices, proch, Posonienses

Progenies pungunt. Bestia curvafia!

Persimiles peditum passum proterva pediclis

Praefocanda pigra. Bestia curvafia!

Perlustrat pectus, poplites, pellesque politas

Propugnat passim. Bestia curvafia!

Pellantur pulices pelagus perdatque pediclos

Profundum pastos. Bestia curvafia!

Magyarul: Bestia kurvafia bolhák, e pozsonyi fajzatok, ejnye, de csípnek! Bestia kurvafia! Igen hasonlatos apró lábaival a gyalogosok léptéhez, pimasz, megfojtandó tunya bestia kurvafia! Bejárja kebelemet, térdhajlataimat, és kényes bőrömet keresztül-kasul támadja a bestia kurvafia! Űzessenek e bolhák és veszejtse el a mély tenger meglegeltetett csápjaikat! Bestia kurvafia!

Látható, hogy az „anyázás” terén a középkorban az egy szóba olvasztott birtokos szerkezet (kwrwanewfya, curvafia) volt a menő, amit jelzőként lehetett a kritizálandó dolog neve elé biggyeszteni („kwrwanewfya zaros nemeth”). Ma ennek nyomát a kiveszőben lévő „kurafi” őrzi. Mostanság viszont inkább cselekvésre szólítunk fel szitkozódáskor egy külön mondatban, és eközben utalunk a mesterségre („Józsi, [b..d meg] a kurva anyádat!” – Moldova Gy.). Azt is látjuk azonban, hogy talán, mert úgyis mindenki tudja miről van szó, éppen a szögletes zárójelbe tett felszólító módú igét szoktuk elhagyni, és így hiányos mondat keletkezik. Pontosan ugyanígy, a b.sz(ik) ige kihagyásával jött létre az a rengeteg szitkozódás, ami hiányos mondatként van jelen nyelvünkben. Pl.: „A kutyafáját!”, „Az istenfáját!”, „Az istállóját!”. Ezekben a példákban egy másik jelenség is tetten érhető, amit eufemizmusnak hívnak, azaz, mondjuk szalonképesítésnek. Tehát eredetileg nyilván nem a kutya, vagy az I-ten fájáról volt szó, sokkal inkább a hímtagjáról (gyk.: faszáról). És ha hiszi, ha nem a kedves olvasó, ennek a nyomát őrzi az „A teremburáját!” is, amit joggal nevezhetünk igazi káromkodásnak, ugyanis eredetileg így hangozhatott: „(B..om) a teremtő urát!”. Mindenesetre sem a teremhez, sem a búrához, de még a tamburához sincs köze.

Ha már így szóba került két jellemző kifejezés, vizsgáljuk meg őket is! A „basz(ik)” ige ótörök átvétel, tehát valószínűleg még a Honfoglalás előtt szedtük össze. Az eredeti bas jelentése „nyom”, és valószínűleg szintén szalonképesítési célból kezdtük el használni, az eredeti, ma már ismeretlen kifejezés helyett (ahogy a 20. században a „dug”, vagy „kefél” igékkel is történt), ám aztán jelentésváltozáson ment át. Érdekes viszont, hogy ugyanezen ótörök szótő műveltető alakja („nyomat”) lehetett a *basirqan, ami „lidércnyomás” értelemben kerülhetett be eredetileg a magyar nyelvbe, és ebből származik a „boszorkány” szavunk. A szintén megemlített „fasz” kifejezés eredete bizonytalan, finnugor származását valószínűsítik. Első írásos előfordulása szintén egy kedves ragadványnév, egy 1370-es összeírásból: „Ladislaus dictus lagfazou” (Lágyfaszúnak nevezett László).

Ennyi ismerettel felvértezve végre nekivághatunk a középkori Budának. Ebben segítségünkre lehet egy másik, nagyon jópofa nyelvemlékünk is, egy egyoldalas szószedet Rotenburgi János német deák tollából, aki 1420 körül töltött néhány évet a királyi városban, és összegyűjtötte az általa legfontosabbnak vélt magyar kifejezéseket, majd, hogy félre ne értsünk semmit, melléjük írta latin/német megfelelőiket is. Ezzel létrehozta az első magyar útiszótárt, vagy ha úgy tetszik az első „magyar mint idegen nyelv” tankönyvet. Lássuk hát, miket tartott érdemesnek följegyezni!

Rotenburgi János nyelvmestere

Természetesen ilyesmikkel kezdődik: „Kye es” (Kié ez?), „Ennec minewe” (Ennek mi neve?), „melic assigas wt budara” (Melyik az igaz út Budára?). Tizenkét hasonló kifejezés után pedig következik az első társalgási párbeszéd-minta, ami nem más, mint:

-         hol vret (Hol urad?)

-         Bassnement (B…ni ment.)

Valószínűleg a deák egy bordélyházzal egybeépített fogadóban szerezte úti élményeinek tekintélyes részét. A listában szereplő következő kifejezés igen durva beszólás lehetett akkoriban: „Phecum hugodat” (Fékom hugodat!). Több 15. századi forrásban is felbukkan a fék ige, ami a német ficken (dörzsöl, súrol, koptat, közösül) átvétele lehetett, de mára eltűnt a magyarból. Nyelvjárásban, mesékben maradtak nyomai ilyen kifejezésekben, mint „fékomadta”, „fékomteremtette”, „kutyafítta”.    

Néhány evős-ivós példamondat (pl.: „Gulczar ette kynyer ette bart” – Kulcsár, adj te kenyért, adj te bort!) után ismét témánál vagyunk. A főhős bepróbálkozik az egyik örömlánynál: „Schaffarinna ette hebe pyczat” – Schaffarina, adj te hébe (=hév, meleg) picsát!

Majd kisvártatva megkérdi a leányzót:

„Ackarode fasot” – Akarod-e faszot?

Nem kerteltek hát eleink. A kor megítélése szerint nem beszéltek ők csúnyán, csak éppen szerették néven nevezni a dolgokat. Az örökség pedig, amit reánk hagytak, kötelez. Éppen ezért töltött el oly nagy örömmel a múlt héten, amint a Népliget autóbuszállomás felé haladva észrevettem az aluljáróban azt a néhány tucat átszellemült tekintetű fiatal nyelvápolót, akik vitézlő zöld-fehér öltözetben, kórusban skandálták az ősi rigmusokat: „B…átok az anyátok ”, „Faszszopók!”, „Kurva anyád büdös román, hej, hej!”

Szememet behunyván szinte magam előtt láttam Nagy Lajos királyunk rendíthetetlen taljánverő seregét, a Zsigmond korabeli lebujt, melyet tudós nyugati deákok látogattak, vagy az európai zenetörténet legnagyobb magyarul szitkozódó alakját. Magával ragadó, csodálatos érzés ez, a történelmi folytonosság varázsa. Bizony, több mint ezer éve bazmegolunk a Kárpát-medencében.