Ha megvagyunk a hang- és írásrendszerünk megalkotásával, jöhet a nagyobb falat: a nyelvtan kidolgozása. Számos lehetőség áll rendelkezésünkre, de egy elég összetett rendszert kell alkotni ahhoz, hogy bonyolultabb gondolatokat is ki tudjunk fejezni vele. Érdemes viszont megemlíteni, hogy azok a leírások, amelyekkel eddig találkoztam inkább csak flektáló/hajlító/ (pl. részben az angol, német, szláv nyelvek) és agglutináló /ragozó/ (pl. magyar, finn, eszperantó) nyelvek létrehozásához adnak segítséget. Ez elsősorban azzal kapcsolatos, hogy olyan szerzők írták le, akik maguk is ilyen típusú nyelveket beszélnek. Néhány példa izoláló nyelvekre: kínai, vietnámi; inkorporálókra: eszkimó, észak-amerikai indán nyelvek, ausztráliai őslakosok nyelvei. Tudjuk, hogy ezek nem tartoznak a könnyen tanulható nyelvek közé, így nincs mit csodálkozni azon, hogy nem állnak témánk szempontjából az érdeklődés középpontjában. Izolálóknál az első részben már említett hanglejtések okoznak többnyire gondot, inkorporálóknál pedig a sokszor rendkívül bonyolult szóalak, amely magába épít számtalan toldalékot, módosító- és határozószót. Természetesen megfelelő ismeret birtokában ilyen nyelvek létrehozása sem ütközik semmilyen akadályba, viszont ha azt a célt tűzzük ki, hogy az eszperantóhoz hasonló egyetemes, mindenki által könnyen használható nyelvet szeretnénk létrehozni, akkor ne ilyen típust válasszunk.
Most lássuk a főbb lépéseket. Először ugorjunk neki a főnévi eseteknek. Rögtön az elején döntsük el, használunk-e nyelvtani nemeket, mely jelentősen megnehezítheti dolgunkat, és egyébként is elég fölösleges. Használatát mellőzi többek közt az eszperantó és az interlingua is. Három lehetséges módon járhatunk el az esetek terén. Egy: kötött szórendet alkalmazunk (pl. Alany+Ige+Tárgy), és ezzel a szó mondatban elfoglalt helye határozza meg nyelvtani szerepét. Második eset: ragozással, ahogy történik ez a magyarban (a –t tárgyrag jelöli a tárgyesetet, -nak/-nek a részes esetet stb.). Három: elöljárószókkal (pl. az interlingua is ezt használja). Ha nem akarjuk a szót teleaggatni ragokkal, akkor az első vagy a harmadik módszert ajánlatos választanunk. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a tárgyesetet is elöljárószóval jelöljük-e (ha az „elöljárós” utat választjuk), vagy a flektáló nyelvekre jellemző módon a szórendre bízzuk felismerését. Abban az esetben, ha logikus, szabályos rendszert szeretnék kialakítani mindenképpen külön szót érdemes rá kreálni.
(Egy quenya nyelven írott szöveg)
Miután megvan a tárgyesetünk (azért is fontos ezzel kezdeni, mert az egyik legalapvetőbb mondattani viszony) ugorhatunk tovább a többes szám jelölésére. Használhatunk itt is toldalékot vagy elöljárót, de akár meg is kettőzhetjük a szóalakot, ahogyan azt a japánok teszik (mintha a magyarban a lovak jelentést úgy hoznánk létre, hogy ló-ló). Ezután döntenünk kell arról, hogy milyen névelőket alkalmazunk (ha alkalmazunk egyáltalán). Alapvetően két félét ismerünk: határozott (magyar: a, az, angol: the) és határozatlan (m.: egy, ang.: a, an). A határozatlan névelőt el is hagyhatjuk, ahogy teszi ezt az eszperantó is. Ezen kívül még van pár kevésbé ismert névelőtípus más nyelvekben pl. a melléknévi névelő, amely a melléknevet és a számnevet főnevesíti, vagy az anyagnévelő a franciában. A névelőkön jelölhető a főnév neme, száma, esete is. Tehát ezt is alkalmazhatjuk, ha nem az „elöljárós” megoldást választjuk, vagy a kettőt kombinálhatjuk is (l. német). Ezek után célszerű, ha a melléknév fokozása kerül sorra. Itt szintén használhatunk toldalékot, miként a magyarban (jó, jobb, legjobb), vagy külön szócskákat (angol: more, most). Érdekes ebből a szempontból az iterlingua, amelyben a minus és a plus szó funkcionál ennek kifejezésére, méghozzá a következő módon: bon, plus bon, le plus bon (jó, jobb, legjobb) /a le a határozott névelő/; bon, minus bon, le minus bon (jó, kevésbé jó, legkevésbé jó).
Az igeragozásnál akkor járunk el a legegyszerűbben, ha a személyes névmásokat kötelező elemként az igei szerkezetekhez rendeljük, így a számot és a személyt nem kell külön jelölni a szótesten vagy a névelőn (pl. Ti esz/enni „törtmagyarul”). További könnyítés, ha csak a létigén (mely akkor legyen szintén kötelező elem) jelöljük az időt és módot, ezáltal nem kell annyi igeragozási táblázatot bevágni, pusztán a létige megfelelő alakjait. Magyar nyelvi elemeket felhasználva így nézhetne ki egy mondat: Mi lesz vásárolni (Vásárolni fogunk).
Ezután még mindig nem unatkozhatunk. Olyan nem elhanyagolható problémák megoldása vár ránk, mint a szenvedő-, kérdő szerkezetek megalkotása, módbeli segédigék kérdése. Ilyenkor a lehető legjobb, ha beszélt nyelveinkhez folyamodunk mintáért. A már említett mauban találhatunk egy érdekes megoldást a kérdő szerkezetek képzésére, ez pedig egy általános kérdőszó (é vagy én), amelynek minden olyan kérdő mondatban szerepelnie kell, amely nem tartalmaz valódi kérdőszót. Az é/én helye megszabja, hogy mire vonatkozik a kérdés (pl. É tu sili e kala? - Te sütsz halat? vagy Tu sili é kala? - Halat sütsz?). További lényeges kérdés, hogy nyelvünk milyen sémát kövessen: módosító-módosított, netán a fordítottját (mely többek közt a birtokos szerkezet kifejezésénél kap szerepet). Ha végeztünk mindezzel, el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen szóosztályokat akarunk még létrehozni. Pl. igenevek, határozószók, számnevek (ez utóbbi mindenképpen üdvös). És ezen kívül is számos paraméter várakozhat a beállításra, attól függően mennyire akarjuk megbonyolítani rendszerünket és mennyire vagyunk igényesek.
A végére csak egy feladat marad: a konkrét szavak kiötlése. Valószínűleg elég sokáig el fog tartani, mire legalább egy használható, 3-4 ezer szavas szótárunk lesz. De legalább meríthetünk egyéni kreativitásunktól kezdve, más nyelveken át, egészen a modern kor adta lehetőségekig. Célravezető, ha kitalálunk egy témakört, mondjuk emberi testrészek, szervek és kidolgozzuk az ehhez tartózó szóanyagot. Hasznos lehet olyan alapszavakat megalkotni először, amelyeket az összehasonlító-történeti nyelvészet is keresni szokott, ha két vagy több nyelv közös eredetét vizsgálja (többnyire életmódhoz, rokonsághoz kapcsolható szócsaládok). Ha már van egy bizonyos mennyiségű szavunk, elkezdhetünk lefordítgatni szövegeket mesterséges nyelvünkre. Ilyenkor csőstül jönnek az újabb és újabb kifejezések. Szógeneráló programot/honlapot is segítségül hívhatunk (http://wordgen.startnet.cz/). A generálásnál több paramétert is beállíthatunk: pl. hány betűből álljon a szó, bizonyos helyeken milyen betű álljon. A következő mintára: k*r**l pl. ilyen szavakat dobott ki: kagrkel, khruokl, kjurogl. Az ehhez hasonlók kiválóan alkalmasak mondjuk egy fantasy/sci-fi világ sötét teremtményeinek szókészletéhez. Ezen kívül képzőket is kidolgozhatunk új kifejezések alkotására. Azt azért érdemes szem előtt tartani, hogy minél kevesebb legyen a hasonló alakú szó, mert egyhangúvá teheti nyelvünket és a tanulhatóságot sem könnyíti meg.
A fentebb csak nagy vonalakban bemutatott minta az úgynevezett a posteriori nyelvek megtervezésére alkalmas. Ezek azok a mesterséges nyelvek, melyek létező nyelvi elemekből és szabályokból táplálkoznak. Lehet, hogy egyszerűen csak átveszik, átalakítják, összeválogatják ezeket a szabályokat és elemeket, máskor pusztán mintaként tekintenek rájuk (mint az előzőekben látható volt).
Viszont mindenképpen meg kell említeni, hogy létezik a mesterséges nyelveknek egy másik típusa is: az a priori nyelvek. Az a priori nyelvek nem támaszkodnak természetes nyelvekre, inkább az emberi tudás minél tökéletesebb rögzítését, modellálását kísérelték meg. Filozófiai műnyelveknek is tekinthetők, és főként arra törekedtek, hogy a dolog neve tükrözze annak lényegét. Magyarán motivált legyen a kapcsolat név és megnevezett között. Az ilyen nyelvek legfőbb hátulütője az, hogy az emberi tudás enciklopédikus rendezése támaszkodnak, amely lehetetlen feladat, hiszen számtalan aspektusból szemlélhetjük a létező és létezőnek vélt jelenségeket. De erről talán majd egy következő alkalommal…
Ajánlott bejegyzések: